
Ecónak nem kisebb dolgot sikerült véghezvinnie, mint megírnia életem legszörnyűbb regénykezdését. Ez igazán nem kis dolog, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy olyan klasszikusokat sikerült maga mögé utasítania, mint mondjuk Az arany ember - tizennégy évesen a Vaskapu és a salto mortale elég sokkoló volt. A Baudolino tíz oldalnyi olvashatatlan betűtípussal írt, olvashatatlan, régiesnek szánt helyesírású szöveggel kezdődik, simán veri a Török Szultán leveleit Rejtő könyveiben, pedig azok is vannak olyan borzalmasak, hogy egy idő után csak simán átlapoztam őket. Szóval erősnek kell lenni.
A borzasztó kezdet után egy egészen kellemes áltörténelmi regényben találjuk magunkat. Rőtszakállú Frigyes persze nyilván nem vett magához itáliai parasztgyerekeket, hogy saját fiaként szeresse és Párizsban taníttassa őket, és nyilván nem ezeknek a parasztgyerekeknek a fejéből pattantak ki a kor történelmét meghatározó események ötlete, de ennyi még belefér. Az egész ott romlik el - nagyjából a könyv felénél -, amikor a legendás keleti keresztény királyság, a János pap országának keresése a róla való beszélgetésből és tervezgetésből átfordul tettekbe.
A főhős és cimborái nekivágnak a mesés utazásnak, átkelnek az örök sötétség földjén, ahol még a tűz fénye sem látszik, meg a varázslatos kőfolyamon és találkoznak egy középkori bestiárium komplett szörnyfelhozatalával. A regény mélypontja egyértelműen a szexjelenet, amikor Baudolino csajáról kiderül, hogy igazából nőstény szatír, kecskelábakkal. A frigyből gyerek is fogan, de azt sajnos sosem tudjuk meg, milyen teremtményként jön a világra.
A kis felfedezőcsapat eltölt néhány évet János pap királyságának előországában, majd a fehér hunok támadása miatt menekülni kényszerülnek, és újabb fárasztó kalandok után visszatérnek Konstantinápolyba.
Eco egyértelműen túlzásba esett a csodás fordulatok adagolásával, ha megmarad az akár még hihető eseményeknél, születhetett volna egy olyan élvezhető mű, mint A rózsa neve, de így egy katasztrófa az egész, csak a legelszántabbaknak.