borboleta olvas

Már a Brightoni szikla után is sejtettem, de most már egészen biztos vagyok benne: Graham Greene-től még sok mindent el kell olvasni. Mondjuk mikor megláttam, hogy ez egy kémtörténet, jóval kevésbé voltam lelkes, a kémtörténetek nem az én műfajom, még James Bondot se vagyok hajlandó nézni (annak úgyis előre tudom a történetét: James Bond megmenti a világot, közben összetöri a szuper kocsiját és megdugja a nőt), de hát miért is ne? És az Emberi tényező nem is az a tipikus a kémtörténet, meglepően kevés akcióval. De épp ettől jó.

A brit titkosszolgálat afrikai ügyekkel foglalkozó alosztályán rájönnek, hogy valaki információkat szivárogtat ki. A gyanúsítottak száma igen korlátozott, mivel mindössze ketten dolgoznak az osztályon: Davis és Castle. Rövid és felületes nyomozást követően, néhány igencsak közvetett és kétes bizonyítékra alapozva a vezetőség úgy dönt, hogy Davis a bűnös, és szép csendben el is teszik láb alól. De persze nem Davis a bűnös, hanem Castle. És Castle-nek társa halála után elege lesz a kettős ügynök szerepéből és megszakítja kapcsolatát az oroszokkal. Csakhogy ezután stratégiailag igen fontos információk jutnak a birtokába (az a legszebb az egészben, hogy az olvasó számára sose derül ki, hogy pontosan milyen információkról is van szó), amelyeket kötelességének érez még eljuttatni a KGB-hez. Ezzel persze veszélybe sodorja mind a saját, mind pedig családja biztonságát. Őt az oroszok ugyan ki tudják csempészni az országból, de az előzetes ígéretekkel ellentétben feleségét és kisfiát nem sikerül.

A regény mindvégig fent tudja tartani a feszültséget, mert egészen a végéig kétséges, hogy megmenekülnek-e. És a végén ugyan mindenki életben marad és biztonságban is vannak, mégis mérhetetlenül szomorú, hogy Castle örökre, de legalábbis nagyon hosszú időre búcsúzni kényszerül Sarah-tól. És függetlenül attól, hogy egyetértek Castle anyjával abban, hogy Castle áruló és kettős ügynöknek lenni gerinctelen dolog, Castle mégsem lesz unszimpatikus alak, igazából magam sem tudom, hogy miért.

Mivel két mű, igazából két bejegyzést kéne írni, de lusta vagyok, és valószínűleg egyikről se tudnék normális önálló egészet alkotni.

Be kell, hogy valljam, általános műveltségem Shakespeare terén meglehetősen hiányos. Gimnáziumban kötelező olvasmányként megvolt a Rómeó és Júlia, aztán ennyi. Jó, az angol órák keretében elmesélték, hogy melyik darab miről szól, meg van pár színházi élményem, de azért van még mit pótolni. Mondjuk most sem teljesen önszántamból álltam neki drámákat olvasni, de a MEK-en gyakorlatilag nincs fent semmi XX. század és korábbról se sok kedvemre való.

Nem különösebben rajongok a drámákért, mert nem különösebben rajongok a verses formáért, plusz állandóan vissza kell lapozni a szereplők listájához, hogy nagyjából képben legyek, hogy ki kicsoda, és ez zavar, mert megakaszt a folyamatos olvasásban.

Igazából sem a Hamlet, sem a Lear király nem nyűgözött le különösebben. Shakespeare világirodalomban betöltött helye és a Hamlet Shakespeare életművében betöltött helye alapján én többet vártam. De ezt is kipipáltuk.

Nagyon sok mindent már nem lehet elmondani a Sherlock Holmes történetekről.

A Sherlock Holmes kalandjai-ban a novellák olyanok voltak, mint a klasszikus görög drámák: a tényleges történések általában a "színpadon" kívül zajlottak le, és azokról csak a szereplők elbeszéléseiből értesültünk - a kinyomozandó... hát, fogalmazzunk úgy, rejtélyről, mert bűntény nem feltétlenül volt, a megbízó számolt be, a nyomozásról pedig Sherlock Holmes, miközben Watson otthon üldögélt. Ebben a kötetben viszont van akció, vér, gyilkosság, csupa izgalom az egész. Na jó, annyira azért nem. Watson minden egyes történet elején beharangozza, hogy ez aztán akkor sztori lesz, hogy csak na, még fortélyosabb, még rejtélyesebb esettel, még ügyesebb Sherlock Holmesszal. Én meg mindig bízom benne, hogy ez talán majd tényleg, pedig igazán tanulhattam volna már a hibáimból. Mert a történetek, középszerűek, helyenként erőltetettek és nem is igazán logikusak, és sosincs meg bennük az a cliffhanger, amit pedig várnék. Persze lehet, hogy csak én láttam valamivel több CSI-t, mint a korabeli közönség, és azért nem elég fordulatosak az elbeszélések, shame on me. De azt szögezzük le, hogy a Sherlock Holmes kalandjai-nál mindenképpen jobb ez a kötet.

Még csak annyit jegyeznék meg, de ez már igazán csak szőrszálhasogatás, hogy a filmekben az igazi British English-t beszélő szereplők nem úgy ejtették a neveket, mint ahogy azt a magyar ragozás alapján a fordító gondolta - a könyvben végig "Lestrade-del", Benedict Cumberbatch meg azt mondta, "lesztrád" és neki jobban hiszek.

Most így hirtelen felindulásból egyszerre három könyvet olvasok párhuzamosan. Általában nem szoktam ilyet csinálni, de A Dance with Dragons túl nehéz ahhoz, hogy vigyem magammal mindenhová, de akartam olvasni a villamoson, úgyhogy elkezdtem egy Sherlock Holmes novelláskötetet. Aztán nagyon unatkoztam bent az irodában, és gondoltam, majd online olvasok valamit. De a novelláskötetet nem volt meg a MEK-en, úgyhogy végül belekezdtem ebbe.

Tudom, tudom, a Sherlock Holmes kalandjai után azt mondtam, Sherlock Holmes-t soha többet, de időközben volt több nagyszerű Sherlock Holmes filmélményem, és azt egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen szar történetekből lehet ilyen jó forgatókönyveket írni. És ahelyett, hogy azt gondolnám, vannak olyan zseniális forgatókönyvírók, akik képesek a lehetetlenre, makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy igenis lennie kell jó Sherlock Holmes történetnek. És biztos van is, de minél többet olvasok, annál inkább biztos vagyok benne, hogy mégiscsak a forgatókönyvírók végeznek remek munkát. Annyira azért nem katasztrofális, mint a Sherlock Holmes kalandjai voltak, azt nehéz is lenne alulmúlni, de különösebben nem is jó. Egynek elmegy. Van akció, ami nagy előrelépés a novellákhoz képest, mert ott Sherlock Holmes sokszor egész napra eltűnt, miközben Watson otthon üldögélt (és ugye Watson mesél mindent E/1), és az eseményekről csak akkor értesültünk, mikor Holmes előkerült és elmondta, mivel is töltötte az idejét. Van bűntény, mi több gyilkosság, ami szintén előrelépés, mert sok novellában a végén kiderül, hogy még csak bűncselekmény se történt. Meg van egy középszerű, nem túl fordulatos történet, amit aztán az utolsó fejezetben még szájbarágósan el is magyaráznak - nem mintha nem lett volna előtte is egyértelmű minden. Ez határozottan idegesítő. Meg még csak annyit, hogy a foszfor zölden világít, amit kicsit nehezen tudok elképzelni, mint a pokol kénköves lángjait, de ez már az én bajom.

Hogy ne érhessen az a vád, hogy nem jártam körül kellően a témát, nyilván kellett olvasnom valamit Sherlock Holmes-ról. Nem tudom, hogy ez a novelláskötet mennyire számít objektív mintavételnek, de én azért erősen reménykedem benne, hogy ez csak valami worst of válogatás volt. Merthogy ez alapján halvány fogalmam sincs róla, hogy Sherlock Holmes miért lett akkora klasszikus, amekkora. Persze a kor embere nyilván máshogy látta a dolgokat, a XVII. században Molière drámái is viccesnek számítottak és ezek után én már semmin nem csodálkozom. Mindenesetre ezek a novellák mai szemmel nézve egész egyszerűen idegesítőek.

Watson akkora idióta, hogy keresve sem lehetne nagyobbat találni, nem is értem, hogy Holmes mégis miért ragaszkodik hozzá. Mindig azzal jön, hogy több szem többet lát - de Watson soha nem lát és soha nem ért semmit, szerintem leginkább csak hátráltató tényező, és praktizáló orvos létére néha igazán bántóan ostoba. Mindez azért különösen idegesítő, mert a novellákat Watson meséli egyes szám első személyben.

Persze igazából Sherlock Holmes sem jobb. Nem azért, mert öntelt, különc vagy éppen briliáns elme, ezekkel a tulajdonságokkal igazán remek karaktert lehetne belőle csinálni (ahogy az a legutóbbi filmfeldolgozásokban sikerült is), hanem mert Doyle folyton átesik a ló túloldalára a "logikus" következtetésekkel, és Sherlock Holmes általában már azelőtt tudja az ügy megoldását, hogy az ügyfél egyáltalán elmondhatná, hogy mi baja. Ráadásul némelyik következtetésnek nincs is semmi alapja.

Aztán a legtöbb novellában nincs semmi akció, csak beszélnek róla. Teljesen megszokott fordulat, hogy Holmes eltűnik pár órára, Watson meg szépen otthon marad, üldögél a kandalló mellett és olvasgat, az eseményekről pedig csak akkor értesülünk, mikor Holmes hazaér, és elmeséli, hogy mivel töltötte az idejét. Ráadásul a történetek sem bővelkednek meglepő fordulatokban, három-négy novella után rá lehet érezni Doyle gondolatmenetére, és onnan nem nehéz kitalálni az amúgy képtelennél képtelenebb megoldásokat, amik néha igazán bénák a gondos és hosszas tervezés ellenére.

A mélypont egyértelműen A pettyes pánt című novella, olyan igazi már kínomban nevetek történettel. Adott két nővér, az egyik pár éve rejtélyes körülmények között meghalt, a másiknak egy átépítés miatt most át kell költöznie a szobájába, és attól tart, hogy rá is ugyanaz a veszély leselkedik. A gyilkos módszer a következő, kétségkívül évek hosszas tervezésének eredménye: építettek egy a csaj és a mostohaapja szobáját összekötő szellőzőt a falba (Watson és mindenki más szerint teljesen normális, hogy két szoba egymással van összekötve szellőzővel, ahelyett hogy mondjuk a szabadba szellőzne), plusz van egy csengőhöz nem csatlakozó csengőzsinór (a Scotland Yardnak és a két nővérnek ez az apróság nem tűnt fel), az ágy pedig mozdíthatatlanul le van csavarozva épp a szellőző és a csengőzsinór alatt (ez sem gyanús senkinek). A mostohaapának van egy mérges kígyója, amit egy páncélszekrényben tart (!), ezt éjjelente átküldi a szellőzőn és a fals csengőzsinóron, abban a reményben, hogy majd csak megmarja előbb-utóbb a lányt. Az idomított kígyó reggel füttyszóra visszamegy a gazdájához. Itt kivételesen van akció, Holmes, aki persze már mindent tud és Watson, akit Holmes nem tájékoztatott semmiről a lány szobájában várakozik éjszaka. A kígyó érkezésekor zajt csapnak, amitől az megijed, visszamenekül a szellőzőn és halálra marja a gazdáját. De a legjobb rész még csak ezután jön: átmennek a pasas szobájába, és Watson, a képzett orvos nem ismeri föl, hogy a fickó homlokán levő dolog egy kígyó, hanem azt hiszi, hogy egy pettyes pánt. Hát igazán no comment.

Jó könyv volt, sötét hangulatú, de jó.

A hangsúly egyértelműen nem a cselekményen van, sokkal inkább az atmoszférán. Cselekmény egyébként sincs sok: a tizenhét éves Fiú (mellesleg nekem a regény végéig kicsit kérdőjel maradt, hogy hogyan sikerült elfogadtatnia magát bandavezérként) elkövet egy gyilkosságot (az okok megint csak homályosak, rivalizálás a bandák között), majd mindent megtesz azért, hogy eltussolja az ügyet (újabb gyilkosság, feleségül veszi a lányt, aki tanúskodhatna), mert noha a rendőrség lezárta az ügyet azzal, hogy Hale természetes halállal halt meg, Ida Arnold, merő kalandvágyból és mert az úgy helyes, nyomozni kezd. A történet nagyjából végig megtartja ezt a két szálat (a Fiú sötét mesterkedései és Ida szimatolása, bár időnként egy-egy mellékszereplő is középpontba kerül egy fejezet erejéig) és így a két ellentétes pólust. A Fiú világa sötét és koszos, az alvilág nyomora és bűne hatja át, míg Idáé maga a tobzódó életöröm. A két főszereplő közül nekem mégis a Fiú volt szimpatikusabb, inkább vele azonosultam (nyilván, mert pszichopata vagyok én is), az ő motivációi voltak érthetőbbek, bár mindvégig azon szurkoltam, hogy ébredjen fel benne valami emberi érzés, szeressen bele mégiscsak Rose-ba, noha ez nyilván nem illett volna bele a regény hangulatába.

Gengszerfilm könyvben, plusz egy tizenhét éves fiú beteg lélekrajza.

A legjobb dolog ebben a könyvben a borítója - azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Különben az Ulpius-ház Nobel-díjasok sorozatában mindegyik könyvnek nagyon impozáns borítót sikerült tervezni, nekem ez a jégbe fagyott pillangó is tetszik. A kivitelezés egyébként elsős olvasókönyv jellegű - hatalmas betűk és nagy sorköz -, ami sose szokott jót jelenteni, de legalább gyorsan lehet olvasni, csak hogy legyen végre benne valami jó is. Ha már a könyv fizikai megjelenésénél tartunk, azt is meg kell jegyeznem, hogy felháborító, hogy egy 4000 Ft-os könyvből a második olvasásnál már hullanak ki a lapok, pedig nincs megtörve az éle sem, nem barbár módon olvasok.

Amúgy a történet végtelenül egyszerű: a XIX. század végén egy Martinique-on született mulatt lány Franciaországba szökik mint egy francia hadnagy szeretője. Kint éldegél egy erdei kunyhóban, rajzol, zenét szerez, nevelőként működik a közeli városban, közben cserélgeti a szeretőit, aztán mikor feleségül akarják venni, öngyilkos lesz. Az ő életéből készít színpadi művet egy londoni underground színház - és a próbák és előadások alatt mindenki szerelmes lesz mindenkibe. Reménytelenül. Hatalmas romantikus giccs, mintha egy Romanát tartanék a kezemben, leszámítva a boldog végkifejletet. Remélem, Doris Lessing többi műve azért mélyebb irodalmi értéket képvisel, mert ha ilyenért lehet Nobel-díjat kapni, az régen rossz.

A fordító (Lázár Júlia) pedig ott veszítette el minden hitelét, amikor egy olyan résznél, ahol a szereplők Tennyson és Byron versek mellett különböző dalszövegeket idézgettek egymásnak, lazán benyomott pár Zorán részletet. Ezek azért bizonyosan nem Doris Lessing tollából pattantak ki.