borboleta olvas

Tulajdonképpen nem értem, mi szükség volt erre a könyvre. A Nyúlszív-vel szépen keretbe lett foglalva az egész addigi történet, és Harry halálával kellőképpen le is lett zárva. Erre itt ez az újabb könyv, újabb tíz év elteltével. Happy end kellett a végére? Hogy Harry nélkül mindenki boldogan él, amíg meg nem hal? Az amerikai olvasóközönségnek kellett a bizonyosság, hogy Annabelle tényleg Harry lánya? Amúgy nem rossz könyv önmagában véve, de nem nagyon illik a sorozat eddigi szellemiségéhez. Kár.

Janice hozzáment Ronnie Harrisonhoz, akinek a feleségével annak idején Harry csalta őt. Ez megint egy wtf fordulat számomra, mint hogy Harry és Charlie Stavros a legjobb barátok lettek, miután Charlie és Janice viszony véget ért, de biztos csak én vagyok ilyen régimódi. Nelson az elmúlt tíz évben teljesen tiszta, teljesen megváltozott, szociális munkásként dolgozik és az öt kötet során most először többé-kevésbé szimpatikus.

Az egész történet arról szól, hogy Annabelle, akiről már eddig is pontosan tudtuk, hogy Harry törvénytelen lánya, felbukkan, és bejelenti, hogy az anyja a halála előtt bevallotta neki, hogy ő Harry törvénytelen lánya. Micsoda meglepetés. Janice és Ron persze nem rajonganak érte, de Nelson egyből megkedveli. Lesz is a dologból pár konfliktus, de aztán minden jó, ha a vége jó, és az utolsó oldalakra egész valami olyan töméntelen rózsaszín cukormázba fullad, hogy borzasztó. Mindenki kibékül mindenkivel, még Nelson is Pruval, aki pedig másfél éve otthagyta, sőt Annabelle a sok évnyi boldogtalanság után szerelembe esik Nelson gyerekkori barátjával. És aztán mindannyian boldogan élnek, míg meg nem halnak. Szerintem nem kellett volna ez egyáltalán.

A második és a harmadik kötettől nem voltam lenyűgözve. Biztos ilyen volt a mindennapok Amerikája a hatvanas-hetvenes években - mármint gondolom, nem gyújtották fel mindenkinek a házát a rasszista szomszédok, csak az atmoszféra és az életérzés -, de nekem valahogy az egész egy kicsit sok volt. A negyedik könyv sokkal visszafogottabb, de lehet, hogy csak azért, mert Nyúl közben már 56 éves. Persze azért még mindig van viszonya az egyik régi golfpartnere feleségével, meg a menyével is összehoz egy numerát. Na mindegy.

Nelson minden eddiginél ellenszenvesebb. Egy idegbeteg kis mitugrász, aki mindenféle képzelt sérelmek miatt nyavalyog folyamatosan, ráadásul kokainfüggő, és hogy szenvedélyét fedezni tudja, egy csomót sikkasztott a családi autókereskedéstől, ami a végén a Toyota-koncesszió megvonásához vezet, vagyis gyakorlatilag csődbe juttatta a céget. Aztán az elvonóról valóságos kis szentként tér haza, és ha lehet, ez még idegesítőbb.

Harry közben szép fokozatosan haldoklik. Először csak visszatérő mellkasfájdalmak, aztán mikor az unokájával csónakázás közben felborulnak, infarktust kap. Megműtik, túléli, de az orvosi intelmek ellenére nem nagyon hajlandó változtatni az életmódján. Aztán később, Floridában, az újabb szökése után meg pont, hogy túlzásba viszi a dolgot, és újra elkezd kosárlabdázni a helyi suttyó srácokkal. Szívbetegen kosárlabdázni, nagy ötlet. A pályán éri a második szívroham, ami aztán végzetesnek is bizonyul.

Az első és a negyedik kötet gyönyörűen keretbe foglalja az egész Nyúl-történetet. A Nyúlcipő legelején Harry fogja magát és meglép a felelősség elől. A Nyúlszív végén, mikor Pru bevallja az elvonóról hazatérő Nelsonnak és Janice-nek egyéjszakás kalandját az apósával, Harry megint csak menekülőre fogja. Ezúttal azonban nem fordul vissza az államhatárról, hanem egészen floridai nyaralójukig fut. De a két szökés szépen párhuzamba állítható, amire Updike még rá is játszik a folyamatos utalásokkal. Aztán a Nyúlcipő legelső jelentében Nyúl leáll kosarazni pár utcakölyökkel; a Nyúlszív-ben ugyanezt teszi, és végül az egész életét meghatározó sport öli meg. Bár Janice és Nelson még odaérnek, mielőtt meghalna, de mivel gyakorlatilag már nem tér magához, magányosan hal meg, és bűne alól sem kap feloldozást.

Updike-ot továbbra sem a fordulatos és összetett cselekmény miatt szeretjük. Újabb tíz év telt el. 1979. Nyúl apósától megörökölte az autókereskedést, és éli az újgazdagok sekélyes újgazdag életét, sekélyes újgazdag barátaival. A fia, Nelson egyszer csak felbukkan azzal, hogy abba akarja hagyni az egyetemet és kirúgatja az autókereskedés egyik régi alkalmazottját (nem mellesleg Nyúl feleségének régi szeretőjét, aki közben a legjobb barátjává avanzsált), hogy ott dolgozhasson. Aztán hamarosan megérkezik az indok is, hogy miért nem akar visszamenni az egyetemre egy terhes barátnő képében, akit kénytelen elvenni. Mikor azonban megszületik a kicsi, Nelsonnak hirtelen mégiscsak kedve támad tanulmányai befejezéséhez, és éppúgy lelép a felelősség elől, mint annak idején az apja. Közben Nyúl véletlenül találkozik Ruthtól született lányával és a regény végére összeszedi a bátorságát, hogy szembenézzen a múlttal és elmegy az asszonyhoz.

A könyvben megint túlteng a szabadosság. A feleség volt szeretője mint a férj legjobb barátja? A terhes asszony, aki bulikba jár és az alkohol mellé bőven fogyaszt marihuánát is? Közben meg az ifjú apa mással hetyeg, de ez senkit se zavar? Párcserés szex a karibi nyaralás alatt? Egek, még a végén kiderül, hogy menthetetlenül régimódi vagyok, de nekem ez sok.

Harry a könyv nagy részében egészen szerethető figura, sokkal szimpatikusabb, mint Nelson, pedig életkorban és élethelyzetben (legalábbis egészen addig, amíg fel nem bukkan a terhes barátnő) nyilvánvalóan ő sokkal közelebb áll hozzám. De nem, nem tudom szeretni az idegesítő kis mitugrászt, aki mindent megkap a szüleitől, még azt is eléri, hogy Charlie-t kirúgják. Mást sem tud, mint az apját hibáztatni minden rosszért, ami csak történt az életében, pedig Harry közvetlenül egyik tragédiában sem hibás. Képtelen elvégezni az egyetemet, mert semmihez sem elég jó, és mindent tönkretesz, amihez csak hozzáér. Harry-t ezzel szemben nem nehéz megérteni. Csak a karibi nyaralás partnercserés szexjelenete nem kéne, mert az már tényleg kiveri a biztosítékot.

Többszörösen is nem értem ezt az egész koncepciót. Először is a kiadó részéről. Mi ez a keménykötésű féltégla? Ha a többi kötetnél probléma volt, hogy hogyan olvassam villamoson, hát ennél háromszorosan is az. Most, hogy emberi méretű könyvre váltottam, egészen hiányozni is fog a súlya a táskámból. Aztán meg hogy néz ki ez a polcon a többi kötet mellett? Tudom, tudom, van az előző részekkel kompatibilis puhakötés is, de akkor is.

Másodszor pedig nem értem a dolgot a szerző részéről. Az utószóban az írja, hogy "Ahhoz, hogy a teljes történetet elmesélhessem Önöknek úgy, ahogy én akarom, kénytelen voltam kettőbe vágni ezt a könyvet. Ennek legegyszerűbb módja az lett volna, ha fogom azt, ami kész van, körülbelül a felénél kettészedem, és a végére odabiggyesztem, hogy "folytatása következik". Azonban minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban éreztem, hogy az olvasók igényeit sokkal jobban kiszolgálná egy olyan könyv, amely a szereplők felének történetét teljes egészében elmesélné, mint egy olyan, amelyik az összes szereplő történetének felét közölné." Öööö, hát nem. Az én olvasói igényeimet igen csekély mértékben szolgálja ki az, hogy érdektelen szereplők érdektelen történetét olvashatom teljes egészében. Esetleg fontolóra lehetett volna venni azt a megoldást, hogy a teljes vas-szigeteki és dorne-i szálat úgy, ahogy van, elfelejtjük. És persze mindenképpen el kéne felejteni Cerseit. Végre valahára megszabadultunk Catelyn Starktól (legalábbis erősen remélem, hogy a következő részben nem kíván újból mesélőként szerepelni), erre megkapjuk Cersei Lannistert, aki eséllyel pályázik a világirodalom valaha volt legidegesítőbb, paranoiás, hisztérikus picsája címre, ami azért nem kis szó. Meg aztán az a mondat, hogy fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem számomra azt sugallja, hogy gyakorlatilag megírt két kötetnyi anyagot, aztán annak kiadta ez első felét, ehhez képest a negyedik és az ötödik rész kiadása között hat (!) év telt el. Fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem, persze. Mintha kicsit elfogyott volna az ötlet. Még a stílus valahogy gyengébb, mint a korábbi részekben.

És végezetül kénytelen vagyok megemlíteni a fordítást. Először azt hittem, ezt valaki más fordította, mint az előző részeket, ez lett volna az egyetlen racionális és elfogadható magyarázat erre a fordításra, de nem. Ezt ugyanaz követte el, mint az előző hármat. De aztán nyilván elrabolták az UFO-k, és törölték a memóriáját, mert egész egyszerűen nem emlékszik rá, hogy hogyan fordított egyes fordulatokat korábban, és ez baromi zavaró, ha az ember egymás után olvassa a könyveket. Meg a nevek. A legtöbb név olyan ragot kap, ami arra enged következtetni, hogy a fordító úgy gondolja, hogy ezeket angolosan kell kiejteni, ami teljesen helyénvaló is. Aztán van pár e-re végződő név, ahol viszont úgy gondolja, hogy a szóvégi e-t ki kell ejteni. Nem tudom, hogy ezt a kötet eleje óta csinálja-e, vagy csak közben háborodott meg, nekem mindenesetre a vége felé tűnt fel, de biztos, hogy az előző kötetekben nem így volt, és borzaszótan irritáló.

Összességében határozottan csalódott vagyok.

Az események végre felgyorsulnak, a szereplők meg hullanak, mint a legyek, de igazából nem tudom, mi olyat mondhatnék még el erről a könyvről, amit ne mondtam volna el az előző kötetekről írt bejegyzésekben.

A Tűz és Jég dala sorozat második kötete sem kevésbé monumentális, mint az első, sőt. Persze továbbra is túltengenek az idegesítő ruhaleírások, és az első ötszáz oldalon nem is történik semmi. Zárójeles megjegyzés: ó hogy mennyire szeretnék én is tudni írni ötszáz oldalt nulla cselekménnyel, nem értem, hogy képesek emberek erre, pláne úgy, hogy nem fullad szörnyű unalomba az egész. Engem mondjuk nem riasztanak az ezer oldalakban mérhető olvasmányok, de azt mindenképpen szögezzük le, hogy a könyv fizikai megvalósulása baromira nem praktikus. Az az érzésem, hogy ez arra van tervezve, hogy hideg téli estéken bevackolja magát az ember a kandalló mellé a karosszékbe, és középkori kódextartó állványról olvasson, de én szeretem mindenhová magammal vinni a könyveket, márpedig az erőnlétemet nem féltéglák táskámban történő cipelésével szeretném szinten tartani. Meg szoktam olyanokat csinálni, hogy a villamoson fél kézzel kapaszkodás közben olvasok, és kurva nehéz fél kézzel egy ezer oldalas könyvet úgy tartani, hogy közben a huzat se lapozzon odébb. Szóval nyugodtan lehetett volna minden kötetet kettőbe szedni és úgy kiadni, még akkor is elég vaskosak lennének az egyes részek.

Ami a cselekményt illeti, továbbra is különböző szereplők szemszögéből látjuk az eseményeket. Feltűnik pár új "mesélő" szereplő is, az addig szóba sem kerülő Davos, valamint ami különösen tetszett, hogy a korábban mellékszereplő Theon is főszereplővé lép elő. (Mármint nem konkrétan az tetszett, hogy épp Theon lép elő főszereplővé, hanem a koncepció, hogy egy korábbi mellékszereplő lép elő főszereplővé.) Mindez persze oda vezet, hogy a cselekmény túlságosan szerteágazó, egyes szálakat akár száz oldalakra is félretesz a szerző, aztán mikor újra előkerülnek, az embernek már fogalma sincs róla, hogy mi történt legutóbb. A kevesebb néha több, de hát akkor mi lenne az ezer oldallal? Aztán a sok nézőpontnak az is hátránya, hogy időnként olyan hihetetlenül irritáló szereplők szemszögéből kell nézni az eseményeket, mint Catelyn Stark. Persze, ő a szenvedő nő, a megtört és gyászoló feleség és anya, de néha a legszívesebben felpofozná az ember. Aztán ott van Davos, aki minden igyekezet ellenére teljesen színtelen szereplő. Kicsit egyébként vicces olyanokat olvasni, hogy a szereplők "jó-rossz szerinti osztályozását lehetetlen megkísérelni", meg "pazar karakteralkotás" (mindkét idézet a Wikipédiáról), mindezt olyan hangsúlyozással, mintha a világirodalom egész eddigi történetében Martin lenne az első, aki a fekete-fehérnél kicsit árnyaltabb jellemekkel próbálkozik. Ja persze, aki csak középszerű ponyvát olvas, annak az ilyesmi tényleg az újdonság erejével hathat, de irodalmi mércével mérve azért nem biztos, hogy ez már önmagában megéri a piedesztálra emelést. Még akkor is, ha történetesen a jellemábrázolás a legtöbb esetben tényleg egész jó - nyilván nem kell azonosulni az összes szereplővel. Amúgy nem volt ez egy rossz könyv, sőt tulajdonképpen egészen izgalmas volt, és még olyan fordulatot is sikerült belevinni, ami teljesen meglepett (hatalmas spoiler következik: Renly halála). Azt mondjuk nem tudom, hogy az első ötszáz oldalt hogy lehet majd úgy filmre vinni, hogy az ne legyen irtó unalmas, de ez legyen majd a forgatókönyvírók problémája.

Előrebocsátom: láttam a sorozatot, úgyhogy nem tudok teljesen objektíven csak a könyvről írni.

A fantasy műfajának Tolkien óta egyik legnagyobb teljesítménye. - hirdeti a borító. Hát, ha csak a hosszát nézzük, biztosan így van. Csak az első kötet 872 oldal, és akkor még ott van a többi. Ha gonosz lennék, akkor most nyilván olyanokat mondanék, hogy persze nem nehéz 872 oldalt íni úgy, hogy mindig mindenkiről pontosan tudjuk, hogy milyen színű és milyen anyagból készült ruhát per páncélt visel, milyen hímzésekkel a gallérján és egészen pontosan hogyan nézett ki a címere mind az ötszáz felsorakozó lovagnak, de nyilván csak az irigység beszél belőlem, mert én nem tudok ilyen sokat írni. Egy idő után mindenesetre szerintem rémesen idegesítő ez a sok leírás. Amúgy nem rossz könyv, legalábbis egy fantasy-hez képest nem. Nyilván nem szépirodalom és nyilván nem számítottam proust-i nyelvezetre. Az azonban egy határozottan érdekes koncepció, hogy az egyes eseményeket különböző szereplők nézőpontjából láthatjuk. Persze még érdekesebb lenne, ha esetleg ugyanazokat az eseményeket láthatnánk különböző nézőpontokból. A különböző nézőpontok szerencsére nem jelentenek különböző egyes szám első személyű elbeszéléseket. Sose szerettem az egyes szám első személyt, az túlságosan lecsökkenteni az írói eszközök tárházát, csak egy szálon futhat a cselekmény (már ha nem többen mesélnek E/1) és mindig csak egy szemszögből látjuk a dolgokat.

Ami engem nagyon meglepett, hogy az összes kölyök sokkal fiatalabb, mint azt a sorozat alapján gondoltam volna. Jó, persze nyilván nem lehet bemutatni, hogy Khal Drogo hogyan tesz a magáévá egy tizenhárom éves kislányt.

Visszatérve a sorozatról írt bejegyzésemben felvetett problematikára: Ned Stark pálfordulása itt sincs jobban kifejtve, mondhatni bántóan nincs kifejtve. Az egyik jelenetben Varys ugyan győzködi, hogy vallja be bűneit, de Ned mereven ragaszkodik az elveihez. A következő jelenetben meg önként magára vállalja a felségárulás vádját. Nekem nagyon hiányzik a kettő közé valami kis magyarázat. És egyébként meg sokkal... nemesebb lett volna Ned halála, ha nem fordít csak így hátat az elveinek. Na mindegy, nyilván túl idealista vagyok, és egyszerűen csak megtört a börtönben. Ami mondjuk nem igazán illik a karakteréhez.

Az azonban roppant szórakoztató, hogy olyan egzotikus hangzású nevek is előfordulnak a könyvben, mint Sandor meg Janos. Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást.

Ez a könyv nem szól semmiről. Sosem gondoltam volna, hogy meg lehet írni 130 oldalt (igazi pozitívum, hogy csak 130 oldalt) összefogó cselekmény nélkül, de Steinbecknek sikerült. A Kék öböl egy tengerbiológus (vagy valami olyasmi), egy maréknyi csavargó és néhány kurva mindennapjaiból egymás mellé rakott életképek összessége, amik csak úgy vannak. Néha úgy tűnik, hogy végre elindul valami cselekmény, de aztán mégsem. Néha teljesen felesleges, semmihez sem kapcsolódó mellékszálak tűnnek fel, majd maradnak abba befejezetlenül. Például a pocokról (vagy valami más rágcsálóról, nem emlékszem) szóló fejezet nálam azért erősen kiverte a biztosítékot. Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt gondolnám, hogy Steinbeck meghalt, miközben a Kék öbölt írta és sosem fejezte be és ez igazából csak valami monumentális műnek az eleje. De nem, ez maga a mű.

A könyv ennek ellenére azért nem teljesen élvezhetetlen, Steinbecknek sikerül elég erős hangulatot teremtenie, éppen olyat, mint az Édentől keletre-ben, ami pedig nagyon tetszett. Csak többet vártam. Vártam valami történetet, mert ezek az életérzés regények engem valahogy nem tudnak megfogni.

A Nyúlcipő után nyilván el kellett olvasnom a Nyúl-sorozat következő darabját, és hát, hát. A Nyúlcipő igazán lebilincselő olvasmány volt, a Nyúlketrec meg olyan... semmilyen. Egynek elment, de az előző résznek a nyomába sem ért. Csak mint a folytatások általában.

Maga a történet az első rész ismerete nélkül is érthető, bár van néhány utalás a vízbe fúlt csecsemőre és Nyúl Ruth-tal folytatott viszonyára. Több mint tíz év telt el a Nyúlcipő óta, azóta Harry és Janice szürke házasságában nem voltak azóta nagyobb döccenők. Most azonban Janice bonyolódik viszonyba egyik kollégájával. Harry-t ez különösebben nem is zavarja, felőle az asszony akár meg is tarthatná a szeretőjét, de Janice végül elköltözik otthonról. Egyébként az egész könyvre jellemző, hogy mindenki mindenkivel kefél, ha úgy tartja kedve, de ez a többieket a legkisebb mértékben sem zavarja, ami nekem kicsit meredek. A hatvanas évek Amerikája tényleg ennyire liberális?

Miután Janice lelépett, Harry számomra teljesen homályos okokból befogad egy tizennyolc éves lányt, Jillt, aki megszökött hazulról, majd rögtön utána egy Vietnámot megjárt feketét is, akit mellesleg kábítószerrel való visszaélésért köröz a rendőrség. Jill aztán szexel Harry-vel, szexel az afro-amerikaival és feltételezhetően szexel Harry tizenhárom éves fiával, Nelsonnal is, de jól van ez így. A kis kommuna a szomszédságnál azért kiveri a biztosítékot, és végül felgyújtják Nyúl házát. Jill bennég, a fekete lelép, Harry pedig végül kibékül a feleségével, akinek a viszonya éppen megfeneklett. Bájos kis történet, nyakon öntve jó adag politikával, vietnámi háborúval és faji előítélettel. Remélem, a következő rész jobb lesz.

Ódzkodtam ettől a könyvtől, végtére is ez egy háborús történet, márpedig én nem szeretem a háborús történeteket és nem olvasok háborús könyveket és nem nézek háborús filmeket. De ez nem az a klasszikus háborús történet. A háború persze mindvégig jelen van, ez adja az egésznek a keretét, de valahogy mindvégig a háttérben marad és nem olvashatunk konkrét hadműveletekről. Szerencsére. Leginkább talán a M.A.S.H.-hez tudnám hasonlítani, már csak a stílusa miatt is. Az egész történet - már ha beszélhetünk egyáltalán történetről, lévén nincs átfogó történet, csak egymás mellé helyezett, lazán kapcsolódó jelenetek - maga a tömény abszurditás, amely nyilvánvalóan tökéletesen szolgálja az író célját: bemutatni a háború értelmetlen és embertelen voltát.

Hát, sok jót nem jelent, ha egy könyvről már akkor elkezdem írni a bejegyzést, amikor még a felénél sem tartok.

A könyv elején néhány matematikus különféle egyenletek segítségével megjósolja, hogy a Birodalom pontosan ötszáz év múlva össze fog omlani. Már ez okozott nálam némi fennakadást - matematikailag megjósolni. Ez ellen különösebben nem kívánnak tenni semmit, holott a jövő bevallottan megváltoztatható. Ehelyett nekiállnak megírni minden idők legmonumentálisabb remekművét, az Enciklopédia Galaktikát, ami a világmindenség összes felhalmozott tudását kívánja magába foglalni (érzek némi párhuzamot felvilágosodás korabeli francia enciklopédista barátainkkal), hogy ezzel lerövidítsék a Birodalom széthullását követő sötét középkort. A vállalkozáshoz sok sikert, művelt matematikusaink nem érzékelik, hogy ez alapból lehetetlen küldetés. (Azt meg csak úgy mellékesen jegyezném meg, hogy az Enciklopédiából idézett szócikkeknek abszolút semmi enciklopédikus jellege nincsen, hanem bő lére eresztett értelmetlen elbeszélések.) Az egész tudós pereputtyot átköltöztetik egy félreeső bolygóra. Kezdenénk megszokni az abszurd ötleteket és megismerni a szereplőket, de snitt, a következő jelenet ötven évvel később játszódik. A Birodalom tényleg kezd széthullani, what a surprise, az egymással vetélkedő új királyságok ellehetetlenítik az Alapítvány helyzetét. Kezdenénk megismerni a szereplőket és megérteni a történetet, de snitt, újabb évtizedek múlnak el nyomtalanul. És ez így megy egész a végéig. Amitől a könyv teljes mértékben elveszti regény jellegét, és lazán kapcsolódó elbeszélések füzérére hullik szét. De ez még nem is lenne akkora probléma, legyen, novelláskötetet is lehet olvasni. Ami engem sokkal jobban idegesített, hogy a lényeges dolgok mindig a köztes időszakban történnek, amiről nagyjából három mondatban értesülünk is, a megírt részekben pedig csak vég nélkül beszélnek és beszélnek arról, hogy mit csináltak / mit fognak csinálni, de igazából nem csinálnak semmit. Ettől az a benyomásom támadt, mintha egy ötvenes években készült sci-fi filmet néznék, amiben a technika nem teszi lehetővé, hogy látványos űrcsatákban legyen részünk és a kínos jelenetek elkerülése végett inkább nem is próbálkoznak gagyi makettekkel, hanem csak elmesélik, mi történt. Ami egy filmnél oké, de basszus, ez egy könyv, a papír elbírja mindazt a látványt, amit filmre vinni nem lehetett még akkoriban. De lehet, hogy Asimov képzelete is filmes eszközökkel működik. Mindenesetre időközben kiderül, hogy az egész enciklopédia dolog csak egy nagy humbug, Hari Seldon valami más egyéb rejtélyes cél érdekében rendezte a dolgokat úgy, ahogy. A rejtélyes célra feltehetőleg majd a trilógia további részeiben fény is derül, de én azt valószínűleg már nem fogom elolvasni.

A könyvből egyébként külön kedvencem az atomenergia nem leplezett propagandája és az az ötlet, hogy atommeghajtású háztartási gépek vannak mindenhol, vagyis van egy külön kis atomreaktor a sütőben, egy másik kis atomreaktor mellette a mosógépben, egy harmadik meg a hűtőszekrényben.

A bookline-os rendelésem még mindig nem érkezett meg, úgyhogy kénytelen voltam újabb időkitöltő olvasmányhoz folyamodni. Időkitöltésnek teljesen jó is volt ez a könyv. Amúgy nem vagyok tőle lenyűgözve. De legalább a rengeteg illusztráció miatt gyorsan lehet olvasni.

Igazából nincs történet, egy nagy road movie az egész arról, hogy Kilgore Trout hogyan jut el a Midland City-i művészeti fesztiválra, mindez megspékelve Trout science fiction könyveinek rövid összefoglalójával - ez egy-egy teljesen elborult ötletet takar, amikről fizikai képtelenség, hogy valaki két bekezdésnél többet írjon. Ezzel párhuzamosan tanúi lehetünk Dwayne Hoover megőrülésének és persze a végére a két szál szépen összefut és lesz nagy ámokfutás sok sérülttel.

A könyv egynek elment, legalább ezt is ki lehet húzni a listáról.

Vannak könyvek, amikkel szemben tele vagyok előítéletekkel. Különösen erős ez az előítélet minden olyasmivel szemben, ami elvileg vicces. Ezt például igazából el sem akartam olvasni, csak valamivel el kellett ütni az időt addig, amíg megérkezik a bookline-tól a rendelésem. Meg különben sem fair úgy ítéletet mondani, hogy a kezembe sem vettem. És teljesen igazságtalan is lett volna, mert ez a könyv igazából nem rossz. Persze azért attól távol áll, hogy ez legyen életem legjobb könyve és nem is nevettem hangosan az olvasása közben. Persze én még sose nevettem hangosan könyvön. Rejtő Jenőn se.

Vonnegut nyilvánvalóan beteg és a világról festett poszt-apokaliptikus víziója még betegebb, mikroszkopikus méretűre összezsugorított kínaiakkal, akiknek a belélegzése halálos, mesterséges nagycsaládokkal és pusztulással. Az egyetlen probléma, és ez azért nem csekély probléma, hogy a könyvnek nincs befejezése igazából. Vonnegut mintha ráunt volna a saját regényére, és három oldalban összecsapott valamit a végére, pedig nyugodtan folytathatta volna még a történetet.

Azt hiszem, végleg le kell számolnom az amerikai irodalommal kapcsolatos előítéleteimmel. Ez a könyv jó volt.

A Nyúlcipő nem az a fajta regény, amit az összetett és fordulatos történetért szeretne az ember. A cselekmény kiszámítható és pár mondatban el is mesélhető. Nyúl - Harry Angstrom - elhagyja terhes feleségét, aki nem mellesleg alkoholista, unatkozó háziasszony és borzasztóan idegesítő. Összeköltözik egy prostituálttal, azonban mikor megindul feleségénél a szülés, visszatér hozzá, de igazából nem változik semmi, a házasságuk továbbra is ugyanolyan lapos, mint volt. Két hét után ismét elhagyja, az asszony pedig részegen - a legtöbb értelmezés szerint véletlenül, de én azért ebben egyáltalán nem lennék biztos - vízbe fojtja a csecsemőt. A temetés után Nyúl vissza akar térni a szeretőjéhez, de mikor kiderül, hogy ő is terhes, ismét csak elmenekül a felelősség elől.

Updike stílusa viszont lebilincselő. Ezt a kevéske történetet is meg tudja úgy írni 300 oldalon, hogy egy pillanatig se unjam a könyvet. Lélektanilag viszont nem értek egyet a végkifejlettel. Gyakorlatilag mindenki Harryt hibáztatja a kislány haláláért, pedig ő ott sem volt. Szerintem Janice számára nem mentség az alkoholos befolyásoltság, az ivásra nem mentség az, hogy a férje otthagyta. Felnőtt, felelősségteljes anyaként kellene viselkednie, de fel sem fogja, hogy berúgott és nem képes a gyerekei ellátására. Harry érezhet lelkifurdalást, közvetve van is szerepe a csecsemő halálában, ez kétségtelen, de a gyilkos akkor is Janice marad. Ő viszont gyakorlatilag mindenkitől feloldozást kap tette alól.

Még a kezembe sem vettem, de már biztos voltam benne, hogy utálni fogom ezt a könyvet. Mert ez egy olyan könyv, amit mindenkinek muszáj elolvasnia. És a legtöbb ilyen agyonhájpolt kultkönyv - egyszerűen szar. Legutóbb mikor ilyet olvastam - Kerouactól az Úton - ugyanez volt. Mindenki ódákat zengett róla, hogy ez milyen jó, egy életérzés és a könyvek non plus ultrája. És erre mit kaptam? Egy életérzést, igen, de milyet? Pénz nélkül utazgatni össze-vissza, minden cél nélkül, és azt hinni róla, hogy ez a szabadság - micsoda baromság, én ezzel nem tudok azonosulni, távolabb nem is állhatna semmi az értékrendemtől.

És a Zabhegyezőt pont ugyanennyire nem tudom átérezni. És akkor se tudtam volna, ha tíz évvel ezelőtt olvasom.

Először is a stílus. Végig nagyon idegesítő volt, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a tinik akár az 50-es években is így beszéltek volna. Ez tipikusan az, amikor egy felnőtt ember próbálja utánozni, ahogy a tinik beszélnek, de igazából még élő tinit nem látott öt méternél közelebbről és ettől erőltetett és mesterkélt lesz az egész. Nagyjából a tizedik oldal után azt éreztem, hogy ha még egyszer azt kell olvasnom, hogy "meg minden", akkor gyilkos indulatok fognak elszabadulni bennem. Ez persze végül mégsem következett be, mert nincs energiám gyilkos indulatokra három soronként. De legyünk engedékenyek, tegyük fel, hogy a béna szóhasználat és a béna stílus csak a fordító hibája és eredetiben mindez nagyon kúlan hangzik.

Na de a történet. Holden Caulfieldot, az elkényeztetett, sznob amerikai tinédzsert már a negyedik iskolából rúgják ki. Három nappal az utolsó tanítási nap előtt elszökik az iskolából, és ahelyett hogy hazamenne, nagyrészt az utcán csövezik. Az egész történetet E/1 meséli el, miután ismeretlen okokból idegszanatóriumba került. És persze, életérzés, meg nem értettség és a társadalmi konformizus elleni lázadás, blablabla. (Mellesleg neki is fixa ideája, hogy majd csak úgy minden nélkül, pénz nélkül autóstoppal nekivág a Nyugatnak, ez biztos valami nagyon amerikai dolog lehet.) Holden egész egyszerűen a velejéig unszimpatikus (ez egy létező szó és punktum), a nyüglődése idegesítő és unalmas. Szerintem nem kúl dolog az embernek sorban kirúgatnia magát minden iskolából, láncdohányozni és rövid idő alatt rengeteg pénzt elverni értelmetlen dolgokra, de megint csak nyilván az én értékrendemmel van a probléma, és ez egy annyira nagyszerű és követendő példa, hogy akár kötelező olvasmányként is a tizenévesek kezébe lehetne adni. Sajnálom, de én ebben nem látom az irodalmi értéket. Akkor sem, ha 50-es években nagy durranás volt.

Nem rajongok az amerikai irodalomért, de ez kellemes csalódás volt. A regénynek nincs összefogó cselekménye, inkább egyfajta tabló 1902 és 1917 közötti (vagyis a ragtime fénykora, bár a zenéhez különösebben sok köze nincs a könyvnek) valós és fiktív eseményekről, amelyek minduntalan összefonódnak, mintha csak valami brazil szappanoperát látnánk. A történet fókuszában többé-kevésbé egy New Rochelle-i család áll, de feltűnik több valós személy is: Henry Ford, Harry Houdini, Evelyn Nesbit, Emma Goldman, Ferenc Ferdinánd, Robert Peary, hogy csak néhányat említsünk.

A könyv első felében a leghangsúlyosabb szál Anya Öccsének beteges rajongása Evelyn Nesbit iránt, illetve férje börtönbe kerülését követően Evelyn kalandjai a Lower East Side nyomornegyedében, ahol megismerkedik egy zsidó családdal. Később a zsidó férfi, Táte és kislánya utazását és munkáséletét követhetjük figyelemmel, majd egy időre elveszítjük őket szem elől, már-már azt hinnénk, hogy többet elő sem kerülnek, mint Evelyn, de meglepő fordulatként a regény végén dúsgazdag filmmágnásként látjuk őket viszont. (Mellesleg nekem sokáig le sem esett, hogy ők azok.)

A könyv második felének fő eseményszála a Coalhouse Walker-ügy. Anya talál egy elásott fekete csecsemőt a kertben. Megmenti az életét és a házába fogadja a gyerek anyjával együtt. Hamarosan feltűnik a színen az apa is, Coalhouse Walker és kitartó udvarlásba kezd. Egyik délután azonban a helyi önkéntes tűzoltóparancsnok útját állja Coalhouse Ford T-mobiljának és sértegetni kezdi a fekete férfit, kocsiját pedig megrongálják. Coalhouse először próbál jogi úton elégtételt venni, mikor azonban nem jár sikerrel és menyasszonya is meghal egy félreértés következtében, bosszúhadjáratba kezd. Hamarosan csatlakozik hozzá Anya Öccse is, aki egyre inkább radikalizálódik és együtt követnek el terrorcselekményeket (bár akkoriban még biztos nem hívták így). Coalhouse-t végül lelövik, Anya Öccse pedig megszökik és csatlakozik a mexikói forradalomhoz.

Persze a cselekményt nem lehet ilyen egyszerűen összefoglalni, van benne északi-sarki expedíció, Houdini németországi látogatása, szocialista gyűlés és sztrájk, meg J. P. Morgan okkultizmusa, azonban furcsamód mégsem hullik szét a történet, hanem végig megmarad izgalmas és fordulatos olvasmánynak.