borboleta olvas

Ismerkedjünk a kortárs spanyol irodalommal, mert miért is ne? Vagy úgy egyáltalán a spanyol irodalommal... De ne ezzel. A kötet tizenkét novellát tartalmaz, némelyik csak 5-6 oldal hosszú, némelyik meg 80 - az előbbiek jobbak, mert legalább nincs az az érzésem, hogy túl sok időt vesztegettem volna rájuk. "A narrátor mindent elmond, ami a történetekről megtudható, de a többi már a mi dolgunk" - áll a fülszövegben, amivel nincs is semmi gondom, nem szeretem, ha a szájamba rágják a tanulságot és egy kis gondolkodás még senkinek se ártott meg - mindaddig, amíg a szerző ezzel a hozzáállással nem kíván lehetetlent az olvasótól. Mert ezeknél a novelláknál végig az volt az érzésem, hogy elvárják, hogy valami olyasmit értelmezzek, aminek egyáltalán nincs is értelme. A narrátor talán mégsem mond el mindent.

Már a Brightoni szikla után is sejtettem, de most már egészen biztos vagyok benne: Graham Greene-től még sok mindent el kell olvasni. Mondjuk mikor megláttam, hogy ez egy kémtörténet, jóval kevésbé voltam lelkes, a kémtörténetek nem az én műfajom, még James Bondot se vagyok hajlandó nézni (annak úgyis előre tudom a történetét: James Bond megmenti a világot, közben összetöri a szuper kocsiját és megdugja a nőt), de hát miért is ne? És az Emberi tényező nem is az a tipikus a kémtörténet, meglepően kevés akcióval. De épp ettől jó.

A brit titkosszolgálat afrikai ügyekkel foglalkozó alosztályán rájönnek, hogy valaki információkat szivárogtat ki. A gyanúsítottak száma igen korlátozott, mivel mindössze ketten dolgoznak az osztályon: Davis és Castle. Rövid és felületes nyomozást követően, néhány igencsak közvetett és kétes bizonyítékra alapozva a vezetőség úgy dönt, hogy Davis a bűnös, és szép csendben el is teszik láb alól. De persze nem Davis a bűnös, hanem Castle. És Castle-nek társa halála után elege lesz a kettős ügynök szerepéből és megszakítja kapcsolatát az oroszokkal. Csakhogy ezután stratégiailag igen fontos információk jutnak a birtokába (az a legszebb az egészben, hogy az olvasó számára sose derül ki, hogy pontosan milyen információkról is van szó), amelyeket kötelességének érez még eljuttatni a KGB-hez. Ezzel persze veszélybe sodorja mind a saját, mind pedig családja biztonságát. Őt az oroszok ugyan ki tudják csempészni az országból, de az előzetes ígéretekkel ellentétben feleségét és kisfiát nem sikerül.

A regény mindvégig fent tudja tartani a feszültséget, mert egészen a végéig kétséges, hogy megmenekülnek-e. És a végén ugyan mindenki életben marad és biztonságban is vannak, mégis mérhetetlenül szomorú, hogy Castle örökre, de legalábbis nagyon hosszú időre búcsúzni kényszerül Sarah-tól. És függetlenül attól, hogy egyetértek Castle anyjával abban, hogy Castle áruló és kettős ügynöknek lenni gerinctelen dolog, Castle mégsem lesz unszimpatikus alak, igazából magam sem tudom, hogy miért.

A második és a harmadik kötettől nem voltam lenyűgözve. Biztos ilyen volt a mindennapok Amerikája a hatvanas-hetvenes években - mármint gondolom, nem gyújtották fel mindenkinek a házát a rasszista szomszédok, csak az atmoszféra és az életérzés -, de nekem valahogy az egész egy kicsit sok volt. A negyedik könyv sokkal visszafogottabb, de lehet, hogy csak azért, mert Nyúl közben már 56 éves. Persze azért még mindig van viszonya az egyik régi golfpartnere feleségével, meg a menyével is összehoz egy numerát. Na mindegy.

Nelson minden eddiginél ellenszenvesebb. Egy idegbeteg kis mitugrász, aki mindenféle képzelt sérelmek miatt nyavalyog folyamatosan, ráadásul kokainfüggő, és hogy szenvedélyét fedezni tudja, egy csomót sikkasztott a családi autókereskedéstől, ami a végén a Toyota-koncesszió megvonásához vezet, vagyis gyakorlatilag csődbe juttatta a céget. Aztán az elvonóról valóságos kis szentként tér haza, és ha lehet, ez még idegesítőbb.

Harry közben szép fokozatosan haldoklik. Először csak visszatérő mellkasfájdalmak, aztán mikor az unokájával csónakázás közben felborulnak, infarktust kap. Megműtik, túléli, de az orvosi intelmek ellenére nem nagyon hajlandó változtatni az életmódján. Aztán később, Floridában, az újabb szökése után meg pont, hogy túlzásba viszi a dolgot, és újra elkezd kosárlabdázni a helyi suttyó srácokkal. Szívbetegen kosárlabdázni, nagy ötlet. A pályán éri a második szívroham, ami aztán végzetesnek is bizonyul.

Az első és a negyedik kötet gyönyörűen keretbe foglalja az egész Nyúl-történetet. A Nyúlcipő legelején Harry fogja magát és meglép a felelősség elől. A Nyúlszív végén, mikor Pru bevallja az elvonóról hazatérő Nelsonnak és Janice-nek egyéjszakás kalandját az apósával, Harry megint csak menekülőre fogja. Ezúttal azonban nem fordul vissza az államhatárról, hanem egészen floridai nyaralójukig fut. De a két szökés szépen párhuzamba állítható, amire Updike még rá is játszik a folyamatos utalásokkal. Aztán a Nyúlcipő legelső jelentében Nyúl leáll kosarazni pár utcakölyökkel; a Nyúlszív-ben ugyanezt teszi, és végül az egész életét meghatározó sport öli meg. Bár Janice és Nelson még odaérnek, mielőtt meghalna, de mivel gyakorlatilag már nem tér magához, magányosan hal meg, és bűne alól sem kap feloldozást.

Nagyon sok mindent már nem lehet elmondani a Sherlock Holmes történetekről.

A Sherlock Holmes kalandjai-ban a novellák olyanok voltak, mint a klasszikus görög drámák: a tényleges történések általában a "színpadon" kívül zajlottak le, és azokról csak a szereplők elbeszéléseiből értesültünk - a kinyomozandó... hát, fogalmazzunk úgy, rejtélyről, mert bűntény nem feltétlenül volt, a megbízó számolt be, a nyomozásról pedig Sherlock Holmes, miközben Watson otthon üldögélt. Ebben a kötetben viszont van akció, vér, gyilkosság, csupa izgalom az egész. Na jó, annyira azért nem. Watson minden egyes történet elején beharangozza, hogy ez aztán akkor sztori lesz, hogy csak na, még fortélyosabb, még rejtélyesebb esettel, még ügyesebb Sherlock Holmesszal. Én meg mindig bízom benne, hogy ez talán majd tényleg, pedig igazán tanulhattam volna már a hibáimból. Mert a történetek, középszerűek, helyenként erőltetettek és nem is igazán logikusak, és sosincs meg bennük az a cliffhanger, amit pedig várnék. Persze lehet, hogy csak én láttam valamivel több CSI-t, mint a korabeli közönség, és azért nem elég fordulatosak az elbeszélések, shame on me. De azt szögezzük le, hogy a Sherlock Holmes kalandjai-nál mindenképpen jobb ez a kötet.

Még csak annyit jegyeznék meg, de ez már igazán csak szőrszálhasogatás, hogy a filmekben az igazi British English-t beszélő szereplők nem úgy ejtették a neveket, mint ahogy azt a magyar ragozás alapján a fordító gondolta - a könyvben végig "Lestrade-del", Benedict Cumberbatch meg azt mondta, "lesztrád" és neki jobban hiszek.

Most így hirtelen felindulásból egyszerre három könyvet olvasok párhuzamosan. Általában nem szoktam ilyet csinálni, de A Dance with Dragons túl nehéz ahhoz, hogy vigyem magammal mindenhová, de akartam olvasni a villamoson, úgyhogy elkezdtem egy Sherlock Holmes novelláskötetet. Aztán nagyon unatkoztam bent az irodában, és gondoltam, majd online olvasok valamit. De a novelláskötetet nem volt meg a MEK-en, úgyhogy végül belekezdtem ebbe.

Tudom, tudom, a Sherlock Holmes kalandjai után azt mondtam, Sherlock Holmes-t soha többet, de időközben volt több nagyszerű Sherlock Holmes filmélményem, és azt egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen szar történetekből lehet ilyen jó forgatókönyveket írni. És ahelyett, hogy azt gondolnám, vannak olyan zseniális forgatókönyvírók, akik képesek a lehetetlenre, makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy igenis lennie kell jó Sherlock Holmes történetnek. És biztos van is, de minél többet olvasok, annál inkább biztos vagyok benne, hogy mégiscsak a forgatókönyvírók végeznek remek munkát. Annyira azért nem katasztrofális, mint a Sherlock Holmes kalandjai voltak, azt nehéz is lenne alulmúlni, de különösebben nem is jó. Egynek elmegy. Van akció, ami nagy előrelépés a novellákhoz képest, mert ott Sherlock Holmes sokszor egész napra eltűnt, miközben Watson otthon üldögélt (és ugye Watson mesél mindent E/1), és az eseményekről csak akkor értesültünk, mikor Holmes előkerült és elmondta, mivel is töltötte az idejét. Van bűntény, mi több gyilkosság, ami szintén előrelépés, mert sok novellában a végén kiderül, hogy még csak bűncselekmény se történt. Meg van egy középszerű, nem túl fordulatos történet, amit aztán az utolsó fejezetben még szájbarágósan el is magyaráznak - nem mintha nem lett volna előtte is egyértelmű minden. Ez határozottan idegesítő. Meg még csak annyit, hogy a foszfor zölden világít, amit kicsit nehezen tudok elképzelni, mint a pokol kénköves lángjait, de ez már az én bajom.

Updike-ot továbbra sem a fordulatos és összetett cselekmény miatt szeretjük. Újabb tíz év telt el. 1979. Nyúl apósától megörökölte az autókereskedést, és éli az újgazdagok sekélyes újgazdag életét, sekélyes újgazdag barátaival. A fia, Nelson egyszer csak felbukkan azzal, hogy abba akarja hagyni az egyetemet és kirúgatja az autókereskedés egyik régi alkalmazottját (nem mellesleg Nyúl feleségének régi szeretőjét, aki közben a legjobb barátjává avanzsált), hogy ott dolgozhasson. Aztán hamarosan megérkezik az indok is, hogy miért nem akar visszamenni az egyetemre egy terhes barátnő képében, akit kénytelen elvenni. Mikor azonban megszületik a kicsi, Nelsonnak hirtelen mégiscsak kedve támad tanulmányai befejezéséhez, és éppúgy lelép a felelősség elől, mint annak idején az apja. Közben Nyúl véletlenül találkozik Ruthtól született lányával és a regény végére összeszedi a bátorságát, hogy szembenézzen a múlttal és elmegy az asszonyhoz.

A könyvben megint túlteng a szabadosság. A feleség volt szeretője mint a férj legjobb barátja? A terhes asszony, aki bulikba jár és az alkohol mellé bőven fogyaszt marihuánát is? Közben meg az ifjú apa mással hetyeg, de ez senkit se zavar? Párcserés szex a karibi nyaralás alatt? Egek, még a végén kiderül, hogy menthetetlenül régimódi vagyok, de nekem ez sok.

Harry a könyv nagy részében egészen szerethető figura, sokkal szimpatikusabb, mint Nelson, pedig életkorban és élethelyzetben (legalábbis egészen addig, amíg fel nem bukkan a terhes barátnő) nyilvánvalóan ő sokkal közelebb áll hozzám. De nem, nem tudom szeretni az idegesítő kis mitugrászt, aki mindent megkap a szüleitől, még azt is eléri, hogy Charlie-t kirúgják. Mást sem tud, mint az apját hibáztatni minden rosszért, ami csak történt az életében, pedig Harry közvetlenül egyik tragédiában sem hibás. Képtelen elvégezni az egyetemet, mert semmihez sem elég jó, és mindent tönkretesz, amihez csak hozzáér. Harry-t ezzel szemben nem nehéz megérteni. Csak a karibi nyaralás partnercserés szexjelenete nem kéne, mert az már tényleg kiveri a biztosítékot.

Az események végre felgyorsulnak, a szereplők meg hullanak, mint a legyek, de igazából nem tudom, mi olyat mondhatnék még el erről a könyvről, amit ne mondtam volna el az előző kötetekről írt bejegyzésekben.

A Tűz és Jég dala sorozat második kötete sem kevésbé monumentális, mint az első, sőt. Persze továbbra is túltengenek az idegesítő ruhaleírások, és az első ötszáz oldalon nem is történik semmi. Zárójeles megjegyzés: ó hogy mennyire szeretnék én is tudni írni ötszáz oldalt nulla cselekménnyel, nem értem, hogy képesek emberek erre, pláne úgy, hogy nem fullad szörnyű unalomba az egész. Engem mondjuk nem riasztanak az ezer oldalakban mérhető olvasmányok, de azt mindenképpen szögezzük le, hogy a könyv fizikai megvalósulása baromira nem praktikus. Az az érzésem, hogy ez arra van tervezve, hogy hideg téli estéken bevackolja magát az ember a kandalló mellé a karosszékbe, és középkori kódextartó állványról olvasson, de én szeretem mindenhová magammal vinni a könyveket, márpedig az erőnlétemet nem féltéglák táskámban történő cipelésével szeretném szinten tartani. Meg szoktam olyanokat csinálni, hogy a villamoson fél kézzel kapaszkodás közben olvasok, és kurva nehéz fél kézzel egy ezer oldalas könyvet úgy tartani, hogy közben a huzat se lapozzon odébb. Szóval nyugodtan lehetett volna minden kötetet kettőbe szedni és úgy kiadni, még akkor is elég vaskosak lennének az egyes részek.

Ami a cselekményt illeti, továbbra is különböző szereplők szemszögéből látjuk az eseményeket. Feltűnik pár új "mesélő" szereplő is, az addig szóba sem kerülő Davos, valamint ami különösen tetszett, hogy a korábban mellékszereplő Theon is főszereplővé lép elő. (Mármint nem konkrétan az tetszett, hogy épp Theon lép elő főszereplővé, hanem a koncepció, hogy egy korábbi mellékszereplő lép elő főszereplővé.) Mindez persze oda vezet, hogy a cselekmény túlságosan szerteágazó, egyes szálakat akár száz oldalakra is félretesz a szerző, aztán mikor újra előkerülnek, az embernek már fogalma sincs róla, hogy mi történt legutóbb. A kevesebb néha több, de hát akkor mi lenne az ezer oldallal? Aztán a sok nézőpontnak az is hátránya, hogy időnként olyan hihetetlenül irritáló szereplők szemszögéből kell nézni az eseményeket, mint Catelyn Stark. Persze, ő a szenvedő nő, a megtört és gyászoló feleség és anya, de néha a legszívesebben felpofozná az ember. Aztán ott van Davos, aki minden igyekezet ellenére teljesen színtelen szereplő. Kicsit egyébként vicces olyanokat olvasni, hogy a szereplők "jó-rossz szerinti osztályozását lehetetlen megkísérelni", meg "pazar karakteralkotás" (mindkét idézet a Wikipédiáról), mindezt olyan hangsúlyozással, mintha a világirodalom egész eddigi történetében Martin lenne az első, aki a fekete-fehérnél kicsit árnyaltabb jellemekkel próbálkozik. Ja persze, aki csak középszerű ponyvát olvas, annak az ilyesmi tényleg az újdonság erejével hathat, de irodalmi mércével mérve azért nem biztos, hogy ez már önmagában megéri a piedesztálra emelést. Még akkor is, ha történetesen a jellemábrázolás a legtöbb esetben tényleg egész jó - nyilván nem kell azonosulni az összes szereplővel. Amúgy nem volt ez egy rossz könyv, sőt tulajdonképpen egészen izgalmas volt, és még olyan fordulatot is sikerült belevinni, ami teljesen meglepett (hatalmas spoiler következik: Renly halála). Azt mondjuk nem tudom, hogy az első ötszáz oldalt hogy lehet majd úgy filmre vinni, hogy az ne legyen irtó unalmas, de ez legyen majd a forgatókönyvírók problémája.

Előrebocsátom: láttam a sorozatot, úgyhogy nem tudok teljesen objektíven csak a könyvről írni.

A fantasy műfajának Tolkien óta egyik legnagyobb teljesítménye. - hirdeti a borító. Hát, ha csak a hosszát nézzük, biztosan így van. Csak az első kötet 872 oldal, és akkor még ott van a többi. Ha gonosz lennék, akkor most nyilván olyanokat mondanék, hogy persze nem nehéz 872 oldalt íni úgy, hogy mindig mindenkiről pontosan tudjuk, hogy milyen színű és milyen anyagból készült ruhát per páncélt visel, milyen hímzésekkel a gallérján és egészen pontosan hogyan nézett ki a címere mind az ötszáz felsorakozó lovagnak, de nyilván csak az irigység beszél belőlem, mert én nem tudok ilyen sokat írni. Egy idő után mindenesetre szerintem rémesen idegesítő ez a sok leírás. Amúgy nem rossz könyv, legalábbis egy fantasy-hez képest nem. Nyilván nem szépirodalom és nyilván nem számítottam proust-i nyelvezetre. Az azonban egy határozottan érdekes koncepció, hogy az egyes eseményeket különböző szereplők nézőpontjából láthatjuk. Persze még érdekesebb lenne, ha esetleg ugyanazokat az eseményeket láthatnánk különböző nézőpontokból. A különböző nézőpontok szerencsére nem jelentenek különböző egyes szám első személyű elbeszéléseket. Sose szerettem az egyes szám első személyt, az túlságosan lecsökkenteni az írói eszközök tárházát, csak egy szálon futhat a cselekmény (már ha nem többen mesélnek E/1) és mindig csak egy szemszögből látjuk a dolgokat.

Ami engem nagyon meglepett, hogy az összes kölyök sokkal fiatalabb, mint azt a sorozat alapján gondoltam volna. Jó, persze nyilván nem lehet bemutatni, hogy Khal Drogo hogyan tesz a magáévá egy tizenhárom éves kislányt.

Visszatérve a sorozatról írt bejegyzésemben felvetett problematikára: Ned Stark pálfordulása itt sincs jobban kifejtve, mondhatni bántóan nincs kifejtve. Az egyik jelenetben Varys ugyan győzködi, hogy vallja be bűneit, de Ned mereven ragaszkodik az elveihez. A következő jelenetben meg önként magára vállalja a felségárulás vádját. Nekem nagyon hiányzik a kettő közé valami kis magyarázat. És egyébként meg sokkal... nemesebb lett volna Ned halála, ha nem fordít csak így hátat az elveinek. Na mindegy, nyilván túl idealista vagyok, és egyszerűen csak megtört a börtönben. Ami mondjuk nem igazán illik a karakteréhez.

Az azonban roppant szórakoztató, hogy olyan egzotikus hangzású nevek is előfordulnak a könyvben, mint Sandor meg Janos. Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást.

Ez a könyv nem szól semmiről. Sosem gondoltam volna, hogy meg lehet írni 130 oldalt (igazi pozitívum, hogy csak 130 oldalt) összefogó cselekmény nélkül, de Steinbecknek sikerült. A Kék öböl egy tengerbiológus (vagy valami olyasmi), egy maréknyi csavargó és néhány kurva mindennapjaiból egymás mellé rakott életképek összessége, amik csak úgy vannak. Néha úgy tűnik, hogy végre elindul valami cselekmény, de aztán mégsem. Néha teljesen felesleges, semmihez sem kapcsolódó mellékszálak tűnnek fel, majd maradnak abba befejezetlenül. Például a pocokról (vagy valami más rágcsálóról, nem emlékszem) szóló fejezet nálam azért erősen kiverte a biztosítékot. Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt gondolnám, hogy Steinbeck meghalt, miközben a Kék öbölt írta és sosem fejezte be és ez igazából csak valami monumentális műnek az eleje. De nem, ez maga a mű.

A könyv ennek ellenére azért nem teljesen élvezhetetlen, Steinbecknek sikerül elég erős hangulatot teremtenie, éppen olyat, mint az Édentől keletre-ben, ami pedig nagyon tetszett. Csak többet vártam. Vártam valami történetet, mert ezek az életérzés regények engem valahogy nem tudnak megfogni.

A Nyúlcipő után nyilván el kellett olvasnom a Nyúl-sorozat következő darabját, és hát, hát. A Nyúlcipő igazán lebilincselő olvasmány volt, a Nyúlketrec meg olyan... semmilyen. Egynek elment, de az előző résznek a nyomába sem ért. Csak mint a folytatások általában.

Maga a történet az első rész ismerete nélkül is érthető, bár van néhány utalás a vízbe fúlt csecsemőre és Nyúl Ruth-tal folytatott viszonyára. Több mint tíz év telt el a Nyúlcipő óta, azóta Harry és Janice szürke házasságában nem voltak azóta nagyobb döccenők. Most azonban Janice bonyolódik viszonyba egyik kollégájával. Harry-t ez különösebben nem is zavarja, felőle az asszony akár meg is tarthatná a szeretőjét, de Janice végül elköltözik otthonról. Egyébként az egész könyvre jellemző, hogy mindenki mindenkivel kefél, ha úgy tartja kedve, de ez a többieket a legkisebb mértékben sem zavarja, ami nekem kicsit meredek. A hatvanas évek Amerikája tényleg ennyire liberális?

Miután Janice lelépett, Harry számomra teljesen homályos okokból befogad egy tizennyolc éves lányt, Jillt, aki megszökött hazulról, majd rögtön utána egy Vietnámot megjárt feketét is, akit mellesleg kábítószerrel való visszaélésért köröz a rendőrség. Jill aztán szexel Harry-vel, szexel az afro-amerikaival és feltételezhetően szexel Harry tizenhárom éves fiával, Nelsonnal is, de jól van ez így. A kis kommuna a szomszédságnál azért kiveri a biztosítékot, és végül felgyújtják Nyúl házát. Jill bennég, a fekete lelép, Harry pedig végül kibékül a feleségével, akinek a viszonya éppen megfeneklett. Bájos kis történet, nyakon öntve jó adag politikával, vietnámi háborúval és faji előítélettel. Remélem, a következő rész jobb lesz.

Ódzkodtam ettől a könyvtől, végtére is ez egy háborús történet, márpedig én nem szeretem a háborús történeteket és nem olvasok háborús könyveket és nem nézek háborús filmeket. De ez nem az a klasszikus háborús történet. A háború persze mindvégig jelen van, ez adja az egésznek a keretét, de valahogy mindvégig a háttérben marad és nem olvashatunk konkrét hadműveletekről. Szerencsére. Leginkább talán a M.A.S.H.-hez tudnám hasonlítani, már csak a stílusa miatt is. Az egész történet - már ha beszélhetünk egyáltalán történetről, lévén nincs átfogó történet, csak egymás mellé helyezett, lazán kapcsolódó jelenetek - maga a tömény abszurditás, amely nyilvánvalóan tökéletesen szolgálja az író célját: bemutatni a háború értelmetlen és embertelen voltát.

A Für Elise után nagy elvárásokat támasztottam ezzel a könyvvel szemben. Ezekhez az elvárásokhoz képest viszont egyértelműen csalódás volt, még ha alapvetően nem is volt rossz. Nekem nagyon lányregény volt, kinőttem én már az ilyesmiből. Csupa iskolás történet a bentlakásos intézet szigorú falai között, csínytevések, tizenöt éves lányok, némi szolid kamaszos lázadás. A háború valamennyire végig jelen van, de az utolsó ötven oldalig egyáltalán nem hangsúlyos elem, csak valami távoli dolog, amiről nem nagyon beszélnek. Pedig határozottan jót tenne a történetnek, az utolsó ötven oldal például egészen izgalmasra sikerült. Nagy fordulatokat mondjuk a végkifejlet sem tartogatott. Nem, sem az nem volt meglepetés, hogy Kuncz Feri besúgó, sem az, hogy Abigél igazából Kőnig, mindkettő elég kiszámítható volt.

Maga a történet viszonylag egyszerű: Vitay Georginát az apja minden előzetes bejelentés nélkül intézetbe adja a fővárostól távol. Nem búcsúzhat el senkitől, el sem mondhatja senkinek, hol van. Az intézet merev szabályai elől szökni akar, de apja végül elmondja neki, hogy ő az ellenállás egyik vezetője, és azért kell az iskolában maradnia, hogy ne használhassák fel őt ellene. Jön egy csomó kislányos badarság, iskolai csínyek, tizenkettő egy tucat, blabla. Az ellenállás persze megbukik, a tábornokot elfogják, a katonaság pedig Gináért is jelentkezik. A helyi polgári ellenállás azonban kimenekíti az intézetből és hamis személyazonosság alatt biztonságba helyezi.

A regény legnagyobb problémája maga a főszereplő, Gina személyisége. Néha igazi elkényeztetett, idegesítő kis fruska, aztán minden átmenet nélkül éretten, felnőtthöz méltóan viselkedik. Rajongóan szerelmes Kuncz hadnagyba, de mikor Abigél megírja neki, hogy áruló és csak azért kezdett udvarolni neki, hogy a tábornok közelébe férkőzhessen, szó nélkül elhiszi. Nincs benne szerelmes csalódottság, csak félelem. Az ellenállás eszméjét két perc alatt magáévá teszi, holott az szöges ellentétben áll mindennel, amit addig tanult. Furcsa. Ellentmondásos. Átgondolatlan.

Összességében nem volt rossz, nem volt rossz, de lehetett volna ennél sokkal jobb is.

Hát, sok jót nem jelent, ha egy könyvről már akkor elkezdem írni a bejegyzést, amikor még a felénél sem tartok.

A könyv elején néhány matematikus különféle egyenletek segítségével megjósolja, hogy a Birodalom pontosan ötszáz év múlva össze fog omlani. Már ez okozott nálam némi fennakadást - matematikailag megjósolni. Ez ellen különösebben nem kívánnak tenni semmit, holott a jövő bevallottan megváltoztatható. Ehelyett nekiállnak megírni minden idők legmonumentálisabb remekművét, az Enciklopédia Galaktikát, ami a világmindenség összes felhalmozott tudását kívánja magába foglalni (érzek némi párhuzamot felvilágosodás korabeli francia enciklopédista barátainkkal), hogy ezzel lerövidítsék a Birodalom széthullását követő sötét középkort. A vállalkozáshoz sok sikert, művelt matematikusaink nem érzékelik, hogy ez alapból lehetetlen küldetés. (Azt meg csak úgy mellékesen jegyezném meg, hogy az Enciklopédiából idézett szócikkeknek abszolút semmi enciklopédikus jellege nincsen, hanem bő lére eresztett értelmetlen elbeszélések.) Az egész tudós pereputtyot átköltöztetik egy félreeső bolygóra. Kezdenénk megszokni az abszurd ötleteket és megismerni a szereplőket, de snitt, a következő jelenet ötven évvel később játszódik. A Birodalom tényleg kezd széthullani, what a surprise, az egymással vetélkedő új királyságok ellehetetlenítik az Alapítvány helyzetét. Kezdenénk megismerni a szereplőket és megérteni a történetet, de snitt, újabb évtizedek múlnak el nyomtalanul. És ez így megy egész a végéig. Amitől a könyv teljes mértékben elveszti regény jellegét, és lazán kapcsolódó elbeszélések füzérére hullik szét. De ez még nem is lenne akkora probléma, legyen, novelláskötetet is lehet olvasni. Ami engem sokkal jobban idegesített, hogy a lényeges dolgok mindig a köztes időszakban történnek, amiről nagyjából három mondatban értesülünk is, a megírt részekben pedig csak vég nélkül beszélnek és beszélnek arról, hogy mit csináltak / mit fognak csinálni, de igazából nem csinálnak semmit. Ettől az a benyomásom támadt, mintha egy ötvenes években készült sci-fi filmet néznék, amiben a technika nem teszi lehetővé, hogy látványos űrcsatákban legyen részünk és a kínos jelenetek elkerülése végett inkább nem is próbálkoznak gagyi makettekkel, hanem csak elmesélik, mi történt. Ami egy filmnél oké, de basszus, ez egy könyv, a papír elbírja mindazt a látványt, amit filmre vinni nem lehetett még akkoriban. De lehet, hogy Asimov képzelete is filmes eszközökkel működik. Mindenesetre időközben kiderül, hogy az egész enciklopédia dolog csak egy nagy humbug, Hari Seldon valami más egyéb rejtélyes cél érdekében rendezte a dolgokat úgy, ahogy. A rejtélyes célra feltehetőleg majd a trilógia további részeiben fény is derül, de én azt valószínűleg már nem fogom elolvasni.

A könyvből egyébként külön kedvencem az atomenergia nem leplezett propagandája és az az ötlet, hogy atommeghajtású háztartási gépek vannak mindenhol, vagyis van egy külön kis atomreaktor a sütőben, egy másik kis atomreaktor mellette a mosógépben, egy harmadik meg a hűtőszekrényben.

A bookline-os rendelésem még mindig nem érkezett meg, úgyhogy kénytelen voltam újabb időkitöltő olvasmányhoz folyamodni. Időkitöltésnek teljesen jó is volt ez a könyv. Amúgy nem vagyok tőle lenyűgözve. De legalább a rengeteg illusztráció miatt gyorsan lehet olvasni.

Igazából nincs történet, egy nagy road movie az egész arról, hogy Kilgore Trout hogyan jut el a Midland City-i művészeti fesztiválra, mindez megspékelve Trout science fiction könyveinek rövid összefoglalójával - ez egy-egy teljesen elborult ötletet takar, amikről fizikai képtelenség, hogy valaki két bekezdésnél többet írjon. Ezzel párhuzamosan tanúi lehetünk Dwayne Hoover megőrülésének és persze a végére a két szál szépen összefut és lesz nagy ámokfutás sok sérülttel.

A könyv egynek elment, legalább ezt is ki lehet húzni a listáról.

Vannak könyvek, amikkel szemben tele vagyok előítéletekkel. Különösen erős ez az előítélet minden olyasmivel szemben, ami elvileg vicces. Ezt például igazából el sem akartam olvasni, csak valamivel el kellett ütni az időt addig, amíg megérkezik a bookline-tól a rendelésem. Meg különben sem fair úgy ítéletet mondani, hogy a kezembe sem vettem. És teljesen igazságtalan is lett volna, mert ez a könyv igazából nem rossz. Persze azért attól távol áll, hogy ez legyen életem legjobb könyve és nem is nevettem hangosan az olvasása közben. Persze én még sose nevettem hangosan könyvön. Rejtő Jenőn se.

Vonnegut nyilvánvalóan beteg és a világról festett poszt-apokaliptikus víziója még betegebb, mikroszkopikus méretűre összezsugorított kínaiakkal, akiknek a belélegzése halálos, mesterséges nagycsaládokkal és pusztulással. Az egyetlen probléma, és ez azért nem csekély probléma, hogy a könyvnek nincs befejezése igazából. Vonnegut mintha ráunt volna a saját regényére, és három oldalban összecsapott valamit a végére, pedig nyugodtan folytathatta volna még a történetet.

Azt hiszem, végleg le kell számolnom az amerikai irodalommal kapcsolatos előítéleteimmel. Ez a könyv jó volt.

A Nyúlcipő nem az a fajta regény, amit az összetett és fordulatos történetért szeretne az ember. A cselekmény kiszámítható és pár mondatban el is mesélhető. Nyúl - Harry Angstrom - elhagyja terhes feleségét, aki nem mellesleg alkoholista, unatkozó háziasszony és borzasztóan idegesítő. Összeköltözik egy prostituálttal, azonban mikor megindul feleségénél a szülés, visszatér hozzá, de igazából nem változik semmi, a házasságuk továbbra is ugyanolyan lapos, mint volt. Két hét után ismét elhagyja, az asszony pedig részegen - a legtöbb értelmezés szerint véletlenül, de én azért ebben egyáltalán nem lennék biztos - vízbe fojtja a csecsemőt. A temetés után Nyúl vissza akar térni a szeretőjéhez, de mikor kiderül, hogy ő is terhes, ismét csak elmenekül a felelősség elől.

Updike stílusa viszont lebilincselő. Ezt a kevéske történetet is meg tudja úgy írni 300 oldalon, hogy egy pillanatig se unjam a könyvet. Lélektanilag viszont nem értek egyet a végkifejlettel. Gyakorlatilag mindenki Harryt hibáztatja a kislány haláláért, pedig ő ott sem volt. Szerintem Janice számára nem mentség az alkoholos befolyásoltság, az ivásra nem mentség az, hogy a férje otthagyta. Felnőtt, felelősségteljes anyaként kellene viselkednie, de fel sem fogja, hogy berúgott és nem képes a gyerekei ellátására. Harry érezhet lelkifurdalást, közvetve van is szerepe a csecsemő halálában, ez kétségtelen, de a gyilkos akkor is Janice marad. Ő viszont gyakorlatilag mindenkitől feloldozást kap tette alól.

Az Elemi részecskék fő cselekményszála nagyban hasonlít az Egy sziget lehetősége cselekményére. Mármint igazából nyilván fordítva, az Egy sziget lehetősége hasonlít erre, mert ezt előbb írta Houellebecq, csak én olvastam fordított sorrendben. Mindkettőben annak lehetünk tanúi, hogy hogyan fejlődik ki egy minden szempontból magasabb szinten álló, genetikailag tökéletesített, nem szexuális úton szaporodó emberi faj. Csak míg az Egy sziget lehetőségé-ben ennek mindvégig tudatában vagyunk, tulajdonképpen egy új ember szemszögéből látjuk az eseményeket, ő olvassa az egyik őse naplóját azokból az időkből, amikor a váltás megtörtént, addig az Elemi részecskék-ben az egész csak az utolsó oldalakon válik nyilvánvalóvá, ami azért egy elég ütős befejezés. Csak az előző 300 oldal ne lenne...

Bruno és Michel féltestvérek, hippi anyjuk mindkettejüket elhagyta és a nagymamák nevelték fel őket. Mármint két külön nagymama, két külön helyen. Mind a ketten teljesen alkalmatlanok az emberi kapcsolatokra. Bruno a szexualitásba menekül, vagyis inkább csak próbál, a nők folyton elutasítják, így jobbára a maszturbációiról olvashatunk, később orgiákban való részvételéről. Felemelő. Michel ezzel szemben a tudományba menekül és biokémikus lesz. Negyvenes éveikben mind a ketten megismerkednek egy-egy nővel, akivel viszonylag normális kapcsolatot sikerül kialakítani, de mindkét nőnél súlyos betegséget diagnosztizálnak, és mindketten öngyilkosok lesznek. Bruno ezután idegszanatóriumba kerül, Michel pedig megalkotja az elméleti alapjait a világ megváltásának megváltoztatásának az új emberi faj genetikai kódjának kidolgozásával, majd ő is öngyilkos lesz.

A Michelről szóló részek még érdekesek is, tele tudományos aprólékossággal megírt fejtegetéssel, de Bruno egy elviselhetetlen vadbarom, akit csakis és kizárólag a testi élvezet érdekel, és egy idő után rémesen fárasztó erről olvasni. A naturálisan leírt szexjeleneteken kívül egyébként nem találok semmiféle párhuzamot az Amerikai pszicho-val, bár a kritika nagyon erőlteti. Bruno és Michel is kétségkívül lelkileg sérültek, azért igen távol állnak Patrick Bateman aberráltságától. Még jó, különben még nagyobb szenvedés lett volna ez a könyv.

Még a kezembe sem vettem, de már biztos voltam benne, hogy utálni fogom ezt a könyvet. Mert ez egy olyan könyv, amit mindenkinek muszáj elolvasnia. És a legtöbb ilyen agyonhájpolt kultkönyv - egyszerűen szar. Legutóbb mikor ilyet olvastam - Kerouactól az Úton - ugyanez volt. Mindenki ódákat zengett róla, hogy ez milyen jó, egy életérzés és a könyvek non plus ultrája. És erre mit kaptam? Egy életérzést, igen, de milyet? Pénz nélkül utazgatni össze-vissza, minden cél nélkül, és azt hinni róla, hogy ez a szabadság - micsoda baromság, én ezzel nem tudok azonosulni, távolabb nem is állhatna semmi az értékrendemtől.

És a Zabhegyezőt pont ugyanennyire nem tudom átérezni. És akkor se tudtam volna, ha tíz évvel ezelőtt olvasom.

Először is a stílus. Végig nagyon idegesítő volt, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a tinik akár az 50-es években is így beszéltek volna. Ez tipikusan az, amikor egy felnőtt ember próbálja utánozni, ahogy a tinik beszélnek, de igazából még élő tinit nem látott öt méternél közelebbről és ettől erőltetett és mesterkélt lesz az egész. Nagyjából a tizedik oldal után azt éreztem, hogy ha még egyszer azt kell olvasnom, hogy "meg minden", akkor gyilkos indulatok fognak elszabadulni bennem. Ez persze végül mégsem következett be, mert nincs energiám gyilkos indulatokra három soronként. De legyünk engedékenyek, tegyük fel, hogy a béna szóhasználat és a béna stílus csak a fordító hibája és eredetiben mindez nagyon kúlan hangzik.

Na de a történet. Holden Caulfieldot, az elkényeztetett, sznob amerikai tinédzsert már a negyedik iskolából rúgják ki. Három nappal az utolsó tanítási nap előtt elszökik az iskolából, és ahelyett hogy hazamenne, nagyrészt az utcán csövezik. Az egész történetet E/1 meséli el, miután ismeretlen okokból idegszanatóriumba került. És persze, életérzés, meg nem értettség és a társadalmi konformizus elleni lázadás, blablabla. (Mellesleg neki is fixa ideája, hogy majd csak úgy minden nélkül, pénz nélkül autóstoppal nekivág a Nyugatnak, ez biztos valami nagyon amerikai dolog lehet.) Holden egész egyszerűen a velejéig unszimpatikus (ez egy létező szó és punktum), a nyüglődése idegesítő és unalmas. Szerintem nem kúl dolog az embernek sorban kirúgatnia magát minden iskolából, láncdohányozni és rövid idő alatt rengeteg pénzt elverni értelmetlen dolgokra, de megint csak nyilván az én értékrendemmel van a probléma, és ez egy annyira nagyszerű és követendő példa, hogy akár kötelező olvasmányként is a tizenévesek kezébe lehetne adni. Sajnálom, de én ebben nem látom az irodalmi értéket. Akkor sem, ha 50-es években nagy durranás volt.

Jó könyv volt, sötét hangulatú, de jó.

A hangsúly egyértelműen nem a cselekményen van, sokkal inkább az atmoszférán. Cselekmény egyébként sincs sok: a tizenhét éves Fiú (mellesleg nekem a regény végéig kicsit kérdőjel maradt, hogy hogyan sikerült elfogadtatnia magát bandavezérként) elkövet egy gyilkosságot (az okok megint csak homályosak, rivalizálás a bandák között), majd mindent megtesz azért, hogy eltussolja az ügyet (újabb gyilkosság, feleségül veszi a lányt, aki tanúskodhatna), mert noha a rendőrség lezárta az ügyet azzal, hogy Hale természetes halállal halt meg, Ida Arnold, merő kalandvágyból és mert az úgy helyes, nyomozni kezd. A történet nagyjából végig megtartja ezt a két szálat (a Fiú sötét mesterkedései és Ida szimatolása, bár időnként egy-egy mellékszereplő is középpontba kerül egy fejezet erejéig) és így a két ellentétes pólust. A Fiú világa sötét és koszos, az alvilág nyomora és bűne hatja át, míg Idáé maga a tobzódó életöröm. A két főszereplő közül nekem mégis a Fiú volt szimpatikusabb, inkább vele azonosultam (nyilván, mert pszichopata vagyok én is), az ő motivációi voltak érthetőbbek, bár mindvégig azon szurkoltam, hogy ébredjen fel benne valami emberi érzés, szeressen bele mégiscsak Rose-ba, noha ez nyilván nem illett volna bele a regény hangulatába.

Gengszerfilm könyvben, plusz egy tizenhét éves fiú beteg lélekrajza.

Nem rajongok az amerikai irodalomért, de ez kellemes csalódás volt. A regénynek nincs összefogó cselekménye, inkább egyfajta tabló 1902 és 1917 közötti (vagyis a ragtime fénykora, bár a zenéhez különösebben sok köze nincs a könyvnek) valós és fiktív eseményekről, amelyek minduntalan összefonódnak, mintha csak valami brazil szappanoperát látnánk. A történet fókuszában többé-kevésbé egy New Rochelle-i család áll, de feltűnik több valós személy is: Henry Ford, Harry Houdini, Evelyn Nesbit, Emma Goldman, Ferenc Ferdinánd, Robert Peary, hogy csak néhányat említsünk.

A könyv első felében a leghangsúlyosabb szál Anya Öccsének beteges rajongása Evelyn Nesbit iránt, illetve férje börtönbe kerülését követően Evelyn kalandjai a Lower East Side nyomornegyedében, ahol megismerkedik egy zsidó családdal. Később a zsidó férfi, Táte és kislánya utazását és munkáséletét követhetjük figyelemmel, majd egy időre elveszítjük őket szem elől, már-már azt hinnénk, hogy többet elő sem kerülnek, mint Evelyn, de meglepő fordulatként a regény végén dúsgazdag filmmágnásként látjuk őket viszont. (Mellesleg nekem sokáig le sem esett, hogy ők azok.)

A könyv második felének fő eseményszála a Coalhouse Walker-ügy. Anya talál egy elásott fekete csecsemőt a kertben. Megmenti az életét és a házába fogadja a gyerek anyjával együtt. Hamarosan feltűnik a színen az apa is, Coalhouse Walker és kitartó udvarlásba kezd. Egyik délután azonban a helyi önkéntes tűzoltóparancsnok útját állja Coalhouse Ford T-mobiljának és sértegetni kezdi a fekete férfit, kocsiját pedig megrongálják. Coalhouse először próbál jogi úton elégtételt venni, mikor azonban nem jár sikerrel és menyasszonya is meghal egy félreértés következtében, bosszúhadjáratba kezd. Hamarosan csatlakozik hozzá Anya Öccse is, aki egyre inkább radikalizálódik és együtt követnek el terrorcselekményeket (bár akkoriban még biztos nem hívták így). Coalhouse-t végül lelövik, Anya Öccse pedig megszökik és csatlakozik a mexikói forradalomhoz.

Persze a cselekményt nem lehet ilyen egyszerűen összefoglalni, van benne északi-sarki expedíció, Houdini németországi látogatása, szocialista gyűlés és sztrájk, meg J. P. Morgan okkultizmusa, azonban furcsamód mégsem hullik szét a történet, hanem végig megmarad izgalmas és fordulatos olvasmánynak.

Még mindig nem tudom, mit is írjak erről a könyvről. A fülszöveg szerint "ez a nap (a történet egyetlen napon játszódik) magába sűríti a német történelem fél évszázadának eseményeit" - de ez szerintem úgy ahogy van, hülyeség. Először is, bár a történet nagy része Kölnben játszódik, számtalan a valóságban nem létező hely is fontos szerepet játszik - a német történelem, ami nem létező helyeken történik meg, pfff. Másrészről meg szó nincs a német történelemről, sőt semmilyen történelemről sem, Böll nem nácikról ír, hanem azokról, akik ettek a tulok szentségéből (bár a kettő nyilván ugyanaz), a két világháború pedig éppen csak meg van említve. De ez csak a fülszöveg, amit nyilván nem Böll írt.

Maga a regény helyenként zavaros, néha nehéz kitalálni, hogy mikor ki beszél, volt egy rész, ahol úgy tíz oldalig nem is tudtam megállapítani - aztán kiderült, hogy a bolond nagymama az, akiről én azt hittem, hogy már meghalt. A történet egyetlen napon játszódik - 1958. szeptember 6-án, ami alighanem a Fähmel család életének legmozgalmasabb napja lehet: a nagyapa a nyolcvanadik születésnapját ünnepli, felfogadja a fia titkárnőjét, hogy tegyen rendet a műtermében, az apa gyerekkori barátja és sógora ezen a napon tér vissza több mint húsz évnyi száműzetéséből, az unoka rájön, hogy apja robbantotta fel a háború utolsó napjaiban a nagypapa életének fő művét, a Sankt Anton-apátságot, az apa örökbe fogadja a szállodai boyt, a bolond nagymama pedig az elmegyógyintézetből visszatér a családhoz, majd rögtön el is követ egy merényletet a miniszter ellen. De Böllnek ez még nem elég esemény 280 oldalra, még visszaemlékezések formájában az 50 évet is el kell mesélni.

Nagyjából tíz-tizenöt oldal volt közvetlenül a vége előtt, ahol a regény izgalmassá válik - amikor a nagymama már leadta a lövést, de még nem tudjuk, hogy pontosan kire is, csak azt látjuk, hogy ki milyen szituációban hallja a pisztolydörrenést. Aztán kiderül, hogy a miniszterre lőtt rá, aki addig még csak nem is szerepelt, és még csak meg sem ölte, csak könnyebb sérülést okozott. Ebből csak többet lehetett volna kihozni.

A legjobb dolog ebben a könyvben a borítója - azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Különben az Ulpius-ház Nobel-díjasok sorozatában mindegyik könyvnek nagyon impozáns borítót sikerült tervezni, nekem ez a jégbe fagyott pillangó is tetszik. A kivitelezés egyébként elsős olvasókönyv jellegű - hatalmas betűk és nagy sorköz -, ami sose szokott jót jelenteni, de legalább gyorsan lehet olvasni, csak hogy legyen végre benne valami jó is. Ha már a könyv fizikai megjelenésénél tartunk, azt is meg kell jegyeznem, hogy felháborító, hogy egy 4000 Ft-os könyvből a második olvasásnál már hullanak ki a lapok, pedig nincs megtörve az éle sem, nem barbár módon olvasok.

Amúgy a történet végtelenül egyszerű: a XIX. század végén egy Martinique-on született mulatt lány Franciaországba szökik mint egy francia hadnagy szeretője. Kint éldegél egy erdei kunyhóban, rajzol, zenét szerez, nevelőként működik a közeli városban, közben cserélgeti a szeretőit, aztán mikor feleségül akarják venni, öngyilkos lesz. Az ő életéből készít színpadi művet egy londoni underground színház - és a próbák és előadások alatt mindenki szerelmes lesz mindenkibe. Reménytelenül. Hatalmas romantikus giccs, mintha egy Romanát tartanék a kezemben, leszámítva a boldog végkifejletet. Remélem, Doris Lessing többi műve azért mélyebb irodalmi értéket képvisel, mert ha ilyenért lehet Nobel-díjat kapni, az régen rossz.

A fordító (Lázár Júlia) pedig ott veszítette el minden hitelét, amikor egy olyan résznél, ahol a szereplők Tennyson és Byron versek mellett különböző dalszövegeket idézgettek egymásnak, lazán benyomott pár Zorán részletet. Ezek azért bizonyosan nem Doris Lessing tollából pattantak ki.

Ez a könyv ajándék volt - magamtól sosem vettem volna a kezembe. Egyrészt mert Szabó Magda munkássága cseppet sem vonz - úgy általában a női írók munkássága nem vonz, nyilván csak diszkriminatív általánosítás, de a legtöbb nő csak rózsaszín női történeteket tud mesélni. Másrészről meg önéletrajzi mű, én pedig nem szeretem a megtörtént eseményeket feldolgozó alkotásokat, mert az élet alapvetően unalmas. A történet nem is különösebben nagy szám, az írónő az iskoláséveit dolgozza fel az érettségiig, csupa olyan fordulattal, amit minden szokványos tinédzserekről szóló történetnek tartalmaznia kell: tanár-diák szerelem, más egyéb lehetetlen szerelmek, főhős életét megkeserítő tanár, más egyéb pártfogó tanárok, csak ezúttal a két háború közötti Magyarországon. Nem is ez az, ami magával ragadott, hanem a stílus. Kevés olyan könyv van, amiről nagyjából két oldal után tudom, hogy szeretni fogom az utolsó szóig, ez olyan volt. Nagyjából az első perctől fogva tudjuk, mi lesz a végkifejlet, Szabó Magda állandóan elkalandozik és előreugrik az időben, hogy aztán visszazökkenjen a megkezdett történetbe és elmesélje, mi vezetett odáig, néhány részletet egészen a végéig homályban hagyva - márpedig én szeretem az ilyen fajta történetmesélést. Az viszont sajnos már sosem fog kiderülni, hogy hogyan is halt meg Cili...

Ecónak nem kisebb dolgot sikerült véghezvinnie, mint megírnia életem legszörnyűbb regénykezdését. Ez igazán nem kis dolog, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy olyan klasszikusokat sikerült maga mögé utasítania, mint mondjuk Az arany ember - tizennégy évesen a Vaskapu és a salto mortale elég sokkoló volt. A Baudolino tíz oldalnyi olvashatatlan betűtípussal írt, olvashatatlan, régiesnek szánt helyesírású szöveggel kezdődik, simán veri a Török Szultán leveleit Rejtő könyveiben, pedig azok is vannak olyan borzalmasak, hogy egy idő után csak simán átlapoztam őket. Szóval erősnek kell lenni.

A borzasztó kezdet után egy egészen kellemes áltörténelmi regényben találjuk magunkat. Rőtszakállú Frigyes persze nyilván nem vett magához itáliai parasztgyerekeket, hogy saját fiaként szeresse és Párizsban taníttassa őket, és nyilván nem ezeknek a parasztgyerekeknek a fejéből pattantak ki a kor történelmét meghatározó események ötlete, de ennyi még belefér. Az egész ott romlik el - nagyjából a könyv felénél -, amikor a legendás keleti keresztény királyság, a János pap országának keresése a róla való beszélgetésből és tervezgetésből átfordul tettekbe.

A főhős és cimborái nekivágnak a mesés utazásnak, átkelnek az örök sötétség földjén, ahol még a tűz fénye sem látszik, meg a varázslatos kőfolyamon és találkoznak egy középkori bestiárium komplett szörnyfelhozatalával. A regény mélypontja egyértelműen a szexjelenet, amikor Baudolino csajáról kiderül, hogy igazából nőstény szatír, kecskelábakkal. A frigyből gyerek is fogan, de azt sajnos sosem tudjuk meg, milyen teremtményként jön a világra.

A kis felfedezőcsapat eltölt néhány évet János pap királyságának előországában, majd a fehér hunok támadása miatt menekülni kényszerülnek, és újabb fárasztó kalandok után visszatérnek Konstantinápolyba.

Eco egyértelműen túlzásba esett a csodás fordulatok adagolásával, ha megmarad az akár még hihető eseményeknél, születhetett volna egy olyan élvezhető mű, mint A rózsa neve, de így egy katasztrófa az egész, csak a legelszántabbaknak.