borboleta olvas

Tulajdonképpen nem értem, mi szükség volt erre a könyvre. A Nyúlszív-vel szépen keretbe lett foglalva az egész addigi történet, és Harry halálával kellőképpen le is lett zárva. Erre itt ez az újabb könyv, újabb tíz év elteltével. Happy end kellett a végére? Hogy Harry nélkül mindenki boldogan él, amíg meg nem hal? Az amerikai olvasóközönségnek kellett a bizonyosság, hogy Annabelle tényleg Harry lánya? Amúgy nem rossz könyv önmagában véve, de nem nagyon illik a sorozat eddigi szellemiségéhez. Kár.

Janice hozzáment Ronnie Harrisonhoz, akinek a feleségével annak idején Harry csalta őt. Ez megint egy wtf fordulat számomra, mint hogy Harry és Charlie Stavros a legjobb barátok lettek, miután Charlie és Janice viszony véget ért, de biztos csak én vagyok ilyen régimódi. Nelson az elmúlt tíz évben teljesen tiszta, teljesen megváltozott, szociális munkásként dolgozik és az öt kötet során most először többé-kevésbé szimpatikus.

Az egész történet arról szól, hogy Annabelle, akiről már eddig is pontosan tudtuk, hogy Harry törvénytelen lánya, felbukkan, és bejelenti, hogy az anyja a halála előtt bevallotta neki, hogy ő Harry törvénytelen lánya. Micsoda meglepetés. Janice és Ron persze nem rajonganak érte, de Nelson egyből megkedveli. Lesz is a dologból pár konfliktus, de aztán minden jó, ha a vége jó, és az utolsó oldalakra egész valami olyan töméntelen rózsaszín cukormázba fullad, hogy borzasztó. Mindenki kibékül mindenkivel, még Nelson is Pruval, aki pedig másfél éve otthagyta, sőt Annabelle a sok évnyi boldogtalanság után szerelembe esik Nelson gyerekkori barátjával. És aztán mindannyian boldogan élnek, míg meg nem halnak. Szerintem nem kellett volna ez egyáltalán.

Saramago-t olvasni sose könnyű, több szempontból sem. Először is, nagyon tömörek a szövegei. A párbeszédeket nem hagyományos formában, külön sorokba szedve, gondolatjellel bevezetve írja, hanem folyó szövegként, csak vesszővel elválasztva, így aztán az ember könnyen elveszti a fonalat, hogy éppen melyik szereplő (esetleg az író) beszél. Aztán a könyvei tele vannak intertextuális elemekkel, többnyire portugál kulturális és irodalmi utalásokkal, ami megint csak nehezíti a megértést (mondjuk a Káin jellemzően nem ebbe a kategóriába tartozik, de erről majd később). És hát Saramago sokszor elkalandozik a témától és irodalmi / filozófiai fejtegetésekbe kezd, és az újabb könyveiben egyre inkább elrugaszkodik az átlagember regényről alkotott felfogásától, és olyanokkal kísérletezik, mint hogy a szereplőinek egyáltalán nem ad nevet vagy az összes tulajdonnév kisbetűvel szerepel. Szóval nem egyszerű, egy kicsit szokni kell.

A Káin Saramago utolsó regénye, kicsit talán már megfáradt a stílusa is és mindössze 160 oldal hosszú. Portugál téma helyett a köztudomásúlag ateista író ezúttal a Bibliából merít - nem először (Jézus Krisztus evangéliuma) és a végeredmény ezúttal sem kevésbé botrányos. Káin a köztudatban élő velejéig romlott gazember helyett szimpatikus figuraként szerepel. Megöli ugyan Ábelt, de bűne eltörpül az Isten által elkövetett szörnyűségek mellett. Mindezeknek a szörnyűségeknek a bemutatására Saramago egy egészen furcsa és már-már futurisztikus módot választ. Káint a testvérgyilkosság után átok sújtja és téren és időn keresztül bolyongani kezd a különböző ószövetségi történetek között. Látjuk Ábrahámot, amint épp feláldozni készül a fiát. Látjuk Szodoma és Gomorra pusztulását. Látjuk, ahogy leomlanak Jerikó falai. Látjuk, ahogy Jób az Isten és a Sátán közötti fogadás áldozátul esik. Látunk számtalan véres és értelmetlen háborút. Isten minden egyes új történettel egyre ostobábbnak, önzőbbnek és kegyetlenebbnek tűnik fel, Káin pedig egyre kiábrándultabb. Végül elérkezünk Noéhoz és az özönvízhez és a regény végkifejletéhez. Káin csatlakozik Noé családjához a bárkán, és egy darabig szorgalmasan dolgozik a föld újranépesítésén Noé feleségével és menyeivel. De aztán az események meglepő fordulatot vesznek, és Káin szép sorjában elteszi láb alól az egész családot, ezzel meghiúsítva Isten nagy tervét a második emberiségről. (Mondjuk itt egy kicsit kételkedem: ha Isten egyszer már megteremtette Ádámot és Évát, ugyan miért ne teremthetne újabb embereket?), ezzel egyfajta győzelmet aratva Isten felett.

Komor hangulatú mű, amely nyilván megosztja az olvasóközönséget, tele nehézkes és régies szövegátvételekkel a Károli Bibliából. De érdemes elolvasni, Saramago azért az utolsó regényére is szórakoztató maradt.

Többszörösen is nem értem ezt az egész koncepciót. Először is a kiadó részéről. Mi ez a keménykötésű féltégla? Ha a többi kötetnél probléma volt, hogy hogyan olvassam villamoson, hát ennél háromszorosan is az. Most, hogy emberi méretű könyvre váltottam, egészen hiányozni is fog a súlya a táskámból. Aztán meg hogy néz ki ez a polcon a többi kötet mellett? Tudom, tudom, van az előző részekkel kompatibilis puhakötés is, de akkor is.

Másodszor pedig nem értem a dolgot a szerző részéről. Az utószóban az írja, hogy "Ahhoz, hogy a teljes történetet elmesélhessem Önöknek úgy, ahogy én akarom, kénytelen voltam kettőbe vágni ezt a könyvet. Ennek legegyszerűbb módja az lett volna, ha fogom azt, ami kész van, körülbelül a felénél kettészedem, és a végére odabiggyesztem, hogy "folytatása következik". Azonban minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban éreztem, hogy az olvasók igényeit sokkal jobban kiszolgálná egy olyan könyv, amely a szereplők felének történetét teljes egészében elmesélné, mint egy olyan, amelyik az összes szereplő történetének felét közölné." Öööö, hát nem. Az én olvasói igényeimet igen csekély mértékben szolgálja ki az, hogy érdektelen szereplők érdektelen történetét olvashatom teljes egészében. Esetleg fontolóra lehetett volna venni azt a megoldást, hogy a teljes vas-szigeteki és dorne-i szálat úgy, ahogy van, elfelejtjük. És persze mindenképpen el kéne felejteni Cerseit. Végre valahára megszabadultunk Catelyn Starktól (legalábbis erősen remélem, hogy a következő részben nem kíván újból mesélőként szerepelni), erre megkapjuk Cersei Lannistert, aki eséllyel pályázik a világirodalom valaha volt legidegesítőbb, paranoiás, hisztérikus picsája címre, ami azért nem kis szó. Meg aztán az a mondat, hogy fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem számomra azt sugallja, hogy gyakorlatilag megírt két kötetnyi anyagot, aztán annak kiadta ez első felét, ehhez képest a negyedik és az ötödik rész kiadása között hat (!) év telt el. Fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem, persze. Mintha kicsit elfogyott volna az ötlet. Még a stílus valahogy gyengébb, mint a korábbi részekben.

És végezetül kénytelen vagyok megemlíteni a fordítást. Először azt hittem, ezt valaki más fordította, mint az előző részeket, ez lett volna az egyetlen racionális és elfogadható magyarázat erre a fordításra, de nem. Ezt ugyanaz követte el, mint az előző hármat. De aztán nyilván elrabolták az UFO-k, és törölték a memóriáját, mert egész egyszerűen nem emlékszik rá, hogy hogyan fordított egyes fordulatokat korábban, és ez baromi zavaró, ha az ember egymás után olvassa a könyveket. Meg a nevek. A legtöbb név olyan ragot kap, ami arra enged következtetni, hogy a fordító úgy gondolja, hogy ezeket angolosan kell kiejteni, ami teljesen helyénvaló is. Aztán van pár e-re végződő név, ahol viszont úgy gondolja, hogy a szóvégi e-t ki kell ejteni. Nem tudom, hogy ezt a kötet eleje óta csinálja-e, vagy csak közben háborodott meg, nekem mindenesetre a vége felé tűnt fel, de biztos, hogy az előző kötetekben nem így volt, és borzaszótan irritáló.

Összességében határozottan csalódott vagyok.