borboleta olvas

A Für Elise után nagy elvárásokat támasztottam ezzel a könyvvel szemben. Ezekhez az elvárásokhoz képest viszont egyértelműen csalódás volt, még ha alapvetően nem is volt rossz. Nekem nagyon lányregény volt, kinőttem én már az ilyesmiből. Csupa iskolás történet a bentlakásos intézet szigorú falai között, csínytevések, tizenöt éves lányok, némi szolid kamaszos lázadás. A háború valamennyire végig jelen van, de az utolsó ötven oldalig egyáltalán nem hangsúlyos elem, csak valami távoli dolog, amiről nem nagyon beszélnek. Pedig határozottan jót tenne a történetnek, az utolsó ötven oldal például egészen izgalmasra sikerült. Nagy fordulatokat mondjuk a végkifejlet sem tartogatott. Nem, sem az nem volt meglepetés, hogy Kuncz Feri besúgó, sem az, hogy Abigél igazából Kőnig, mindkettő elég kiszámítható volt.

Maga a történet viszonylag egyszerű: Vitay Georginát az apja minden előzetes bejelentés nélkül intézetbe adja a fővárostól távol. Nem búcsúzhat el senkitől, el sem mondhatja senkinek, hol van. Az intézet merev szabályai elől szökni akar, de apja végül elmondja neki, hogy ő az ellenállás egyik vezetője, és azért kell az iskolában maradnia, hogy ne használhassák fel őt ellene. Jön egy csomó kislányos badarság, iskolai csínyek, tizenkettő egy tucat, blabla. Az ellenállás persze megbukik, a tábornokot elfogják, a katonaság pedig Gináért is jelentkezik. A helyi polgári ellenállás azonban kimenekíti az intézetből és hamis személyazonosság alatt biztonságba helyezi.

A regény legnagyobb problémája maga a főszereplő, Gina személyisége. Néha igazi elkényeztetett, idegesítő kis fruska, aztán minden átmenet nélkül éretten, felnőtthöz méltóan viselkedik. Rajongóan szerelmes Kuncz hadnagyba, de mikor Abigél megírja neki, hogy áruló és csak azért kezdett udvarolni neki, hogy a tábornok közelébe férkőzhessen, szó nélkül elhiszi. Nincs benne szerelmes csalódottság, csak félelem. Az ellenállás eszméjét két perc alatt magáévá teszi, holott az szöges ellentétben áll mindennel, amit addig tanult. Furcsa. Ellentmondásos. Átgondolatlan.

Összességében nem volt rossz, nem volt rossz, de lehetett volna ennél sokkal jobb is.

Ez a könyv ajándék volt - magamtól sosem vettem volna a kezembe. Egyrészt mert Szabó Magda munkássága cseppet sem vonz - úgy általában a női írók munkássága nem vonz, nyilván csak diszkriminatív általánosítás, de a legtöbb nő csak rózsaszín női történeteket tud mesélni. Másrészről meg önéletrajzi mű, én pedig nem szeretem a megtörtént eseményeket feldolgozó alkotásokat, mert az élet alapvetően unalmas. A történet nem is különösebben nagy szám, az írónő az iskoláséveit dolgozza fel az érettségiig, csupa olyan fordulattal, amit minden szokványos tinédzserekről szóló történetnek tartalmaznia kell: tanár-diák szerelem, más egyéb lehetetlen szerelmek, főhős életét megkeserítő tanár, más egyéb pártfogó tanárok, csak ezúttal a két háború közötti Magyarországon. Nem is ez az, ami magával ragadott, hanem a stílus. Kevés olyan könyv van, amiről nagyjából két oldal után tudom, hogy szeretni fogom az utolsó szóig, ez olyan volt. Nagyjából az első perctől fogva tudjuk, mi lesz a végkifejlet, Szabó Magda állandóan elkalandozik és előreugrik az időben, hogy aztán visszazökkenjen a megkezdett történetbe és elmesélje, mi vezetett odáig, néhány részletet egészen a végéig homályban hagyva - márpedig én szeretem az ilyen fajta történetmesélést. Az viszont sajnos már sosem fog kiderülni, hogy hogyan is halt meg Cili...