borboleta olvas

Többszörösen is nem értem ezt az egész koncepciót. Először is a kiadó részéről. Mi ez a keménykötésű féltégla? Ha a többi kötetnél probléma volt, hogy hogyan olvassam villamoson, hát ennél háromszorosan is az. Most, hogy emberi méretű könyvre váltottam, egészen hiányozni is fog a súlya a táskámból. Aztán meg hogy néz ki ez a polcon a többi kötet mellett? Tudom, tudom, van az előző részekkel kompatibilis puhakötés is, de akkor is.

Másodszor pedig nem értem a dolgot a szerző részéről. Az utószóban az írja, hogy "Ahhoz, hogy a teljes történetet elmesélhessem Önöknek úgy, ahogy én akarom, kénytelen voltam kettőbe vágni ezt a könyvet. Ennek legegyszerűbb módja az lett volna, ha fogom azt, ami kész van, körülbelül a felénél kettészedem, és a végére odabiggyesztem, hogy "folytatása következik". Azonban minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban éreztem, hogy az olvasók igényeit sokkal jobban kiszolgálná egy olyan könyv, amely a szereplők felének történetét teljes egészében elmesélné, mint egy olyan, amelyik az összes szereplő történetének felét közölné." Öööö, hát nem. Az én olvasói igényeimet igen csekély mértékben szolgálja ki az, hogy érdektelen szereplők érdektelen történetét olvashatom teljes egészében. Esetleg fontolóra lehetett volna venni azt a megoldást, hogy a teljes vas-szigeteki és dorne-i szálat úgy, ahogy van, elfelejtjük. És persze mindenképpen el kéne felejteni Cerseit. Végre valahára megszabadultunk Catelyn Starktól (legalábbis erősen remélem, hogy a következő részben nem kíván újból mesélőként szerepelni), erre megkapjuk Cersei Lannistert, aki eséllyel pályázik a világirodalom valaha volt legidegesítőbb, paranoiás, hisztérikus picsája címre, ami azért nem kis szó. Meg aztán az a mondat, hogy fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem számomra azt sugallja, hogy gyakorlatilag megírt két kötetnyi anyagot, aztán annak kiadta ez első felét, ehhez képest a negyedik és az ötödik rész kiadása között hat (!) év telt el. Fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem, persze. Mintha kicsit elfogyott volna az ötlet. Még a stílus valahogy gyengébb, mint a korábbi részekben.

És végezetül kénytelen vagyok megemlíteni a fordítást. Először azt hittem, ezt valaki más fordította, mint az előző részeket, ez lett volna az egyetlen racionális és elfogadható magyarázat erre a fordításra, de nem. Ezt ugyanaz követte el, mint az előző hármat. De aztán nyilván elrabolták az UFO-k, és törölték a memóriáját, mert egész egyszerűen nem emlékszik rá, hogy hogyan fordított egyes fordulatokat korábban, és ez baromi zavaró, ha az ember egymás után olvassa a könyveket. Meg a nevek. A legtöbb név olyan ragot kap, ami arra enged következtetni, hogy a fordító úgy gondolja, hogy ezeket angolosan kell kiejteni, ami teljesen helyénvaló is. Aztán van pár e-re végződő név, ahol viszont úgy gondolja, hogy a szóvégi e-t ki kell ejteni. Nem tudom, hogy ezt a kötet eleje óta csinálja-e, vagy csak közben háborodott meg, nekem mindenesetre a vége felé tűnt fel, de biztos, hogy az előző kötetekben nem így volt, és borzaszótan irritáló.

Összességében határozottan csalódott vagyok.

Az események végre felgyorsulnak, a szereplők meg hullanak, mint a legyek, de igazából nem tudom, mi olyat mondhatnék még el erről a könyvről, amit ne mondtam volna el az előző kötetekről írt bejegyzésekben.

A Tűz és Jég dala sorozat második kötete sem kevésbé monumentális, mint az első, sőt. Persze továbbra is túltengenek az idegesítő ruhaleírások, és az első ötszáz oldalon nem is történik semmi. Zárójeles megjegyzés: ó hogy mennyire szeretnék én is tudni írni ötszáz oldalt nulla cselekménnyel, nem értem, hogy képesek emberek erre, pláne úgy, hogy nem fullad szörnyű unalomba az egész. Engem mondjuk nem riasztanak az ezer oldalakban mérhető olvasmányok, de azt mindenképpen szögezzük le, hogy a könyv fizikai megvalósulása baromira nem praktikus. Az az érzésem, hogy ez arra van tervezve, hogy hideg téli estéken bevackolja magát az ember a kandalló mellé a karosszékbe, és középkori kódextartó állványról olvasson, de én szeretem mindenhová magammal vinni a könyveket, márpedig az erőnlétemet nem féltéglák táskámban történő cipelésével szeretném szinten tartani. Meg szoktam olyanokat csinálni, hogy a villamoson fél kézzel kapaszkodás közben olvasok, és kurva nehéz fél kézzel egy ezer oldalas könyvet úgy tartani, hogy közben a huzat se lapozzon odébb. Szóval nyugodtan lehetett volna minden kötetet kettőbe szedni és úgy kiadni, még akkor is elég vaskosak lennének az egyes részek.

Ami a cselekményt illeti, továbbra is különböző szereplők szemszögéből látjuk az eseményeket. Feltűnik pár új "mesélő" szereplő is, az addig szóba sem kerülő Davos, valamint ami különösen tetszett, hogy a korábban mellékszereplő Theon is főszereplővé lép elő. (Mármint nem konkrétan az tetszett, hogy épp Theon lép elő főszereplővé, hanem a koncepció, hogy egy korábbi mellékszereplő lép elő főszereplővé.) Mindez persze oda vezet, hogy a cselekmény túlságosan szerteágazó, egyes szálakat akár száz oldalakra is félretesz a szerző, aztán mikor újra előkerülnek, az embernek már fogalma sincs róla, hogy mi történt legutóbb. A kevesebb néha több, de hát akkor mi lenne az ezer oldallal? Aztán a sok nézőpontnak az is hátránya, hogy időnként olyan hihetetlenül irritáló szereplők szemszögéből kell nézni az eseményeket, mint Catelyn Stark. Persze, ő a szenvedő nő, a megtört és gyászoló feleség és anya, de néha a legszívesebben felpofozná az ember. Aztán ott van Davos, aki minden igyekezet ellenére teljesen színtelen szereplő. Kicsit egyébként vicces olyanokat olvasni, hogy a szereplők "jó-rossz szerinti osztályozását lehetetlen megkísérelni", meg "pazar karakteralkotás" (mindkét idézet a Wikipédiáról), mindezt olyan hangsúlyozással, mintha a világirodalom egész eddigi történetében Martin lenne az első, aki a fekete-fehérnél kicsit árnyaltabb jellemekkel próbálkozik. Ja persze, aki csak középszerű ponyvát olvas, annak az ilyesmi tényleg az újdonság erejével hathat, de irodalmi mércével mérve azért nem biztos, hogy ez már önmagában megéri a piedesztálra emelést. Még akkor is, ha történetesen a jellemábrázolás a legtöbb esetben tényleg egész jó - nyilván nem kell azonosulni az összes szereplővel. Amúgy nem volt ez egy rossz könyv, sőt tulajdonképpen egészen izgalmas volt, és még olyan fordulatot is sikerült belevinni, ami teljesen meglepett (hatalmas spoiler következik: Renly halála). Azt mondjuk nem tudom, hogy az első ötszáz oldalt hogy lehet majd úgy filmre vinni, hogy az ne legyen irtó unalmas, de ez legyen majd a forgatókönyvírók problémája.

Előrebocsátom: láttam a sorozatot, úgyhogy nem tudok teljesen objektíven csak a könyvről írni.

A fantasy műfajának Tolkien óta egyik legnagyobb teljesítménye. - hirdeti a borító. Hát, ha csak a hosszát nézzük, biztosan így van. Csak az első kötet 872 oldal, és akkor még ott van a többi. Ha gonosz lennék, akkor most nyilván olyanokat mondanék, hogy persze nem nehéz 872 oldalt íni úgy, hogy mindig mindenkiről pontosan tudjuk, hogy milyen színű és milyen anyagból készült ruhát per páncélt visel, milyen hímzésekkel a gallérján és egészen pontosan hogyan nézett ki a címere mind az ötszáz felsorakozó lovagnak, de nyilván csak az irigység beszél belőlem, mert én nem tudok ilyen sokat írni. Egy idő után mindenesetre szerintem rémesen idegesítő ez a sok leírás. Amúgy nem rossz könyv, legalábbis egy fantasy-hez képest nem. Nyilván nem szépirodalom és nyilván nem számítottam proust-i nyelvezetre. Az azonban egy határozottan érdekes koncepció, hogy az egyes eseményeket különböző szereplők nézőpontjából láthatjuk. Persze még érdekesebb lenne, ha esetleg ugyanazokat az eseményeket láthatnánk különböző nézőpontokból. A különböző nézőpontok szerencsére nem jelentenek különböző egyes szám első személyű elbeszéléseket. Sose szerettem az egyes szám első személyt, az túlságosan lecsökkenteni az írói eszközök tárházát, csak egy szálon futhat a cselekmény (már ha nem többen mesélnek E/1) és mindig csak egy szemszögből látjuk a dolgokat.

Ami engem nagyon meglepett, hogy az összes kölyök sokkal fiatalabb, mint azt a sorozat alapján gondoltam volna. Jó, persze nyilván nem lehet bemutatni, hogy Khal Drogo hogyan tesz a magáévá egy tizenhárom éves kislányt.

Visszatérve a sorozatról írt bejegyzésemben felvetett problematikára: Ned Stark pálfordulása itt sincs jobban kifejtve, mondhatni bántóan nincs kifejtve. Az egyik jelenetben Varys ugyan győzködi, hogy vallja be bűneit, de Ned mereven ragaszkodik az elveihez. A következő jelenetben meg önként magára vállalja a felségárulás vádját. Nekem nagyon hiányzik a kettő közé valami kis magyarázat. És egyébként meg sokkal... nemesebb lett volna Ned halála, ha nem fordít csak így hátat az elveinek. Na mindegy, nyilván túl idealista vagyok, és egyszerűen csak megtört a börtönben. Ami mondjuk nem igazán illik a karakteréhez.

Az azonban roppant szórakoztató, hogy olyan egzotikus hangzású nevek is előfordulnak a könyvben, mint Sandor meg Janos. Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást.