borboleta olvas

Hát, sok jót nem jelent, ha egy könyvről már akkor elkezdem írni a bejegyzést, amikor még a felénél sem tartok.

A könyv elején néhány matematikus különféle egyenletek segítségével megjósolja, hogy a Birodalom pontosan ötszáz év múlva össze fog omlani. Már ez okozott nálam némi fennakadást - matematikailag megjósolni. Ez ellen különösebben nem kívánnak tenni semmit, holott a jövő bevallottan megváltoztatható. Ehelyett nekiállnak megírni minden idők legmonumentálisabb remekművét, az Enciklopédia Galaktikát, ami a világmindenség összes felhalmozott tudását kívánja magába foglalni (érzek némi párhuzamot felvilágosodás korabeli francia enciklopédista barátainkkal), hogy ezzel lerövidítsék a Birodalom széthullását követő sötét középkort. A vállalkozáshoz sok sikert, művelt matematikusaink nem érzékelik, hogy ez alapból lehetetlen küldetés. (Azt meg csak úgy mellékesen jegyezném meg, hogy az Enciklopédiából idézett szócikkeknek abszolút semmi enciklopédikus jellege nincsen, hanem bő lére eresztett értelmetlen elbeszélések.) Az egész tudós pereputtyot átköltöztetik egy félreeső bolygóra. Kezdenénk megszokni az abszurd ötleteket és megismerni a szereplőket, de snitt, a következő jelenet ötven évvel később játszódik. A Birodalom tényleg kezd széthullani, what a surprise, az egymással vetélkedő új királyságok ellehetetlenítik az Alapítvány helyzetét. Kezdenénk megismerni a szereplőket és megérteni a történetet, de snitt, újabb évtizedek múlnak el nyomtalanul. És ez így megy egész a végéig. Amitől a könyv teljes mértékben elveszti regény jellegét, és lazán kapcsolódó elbeszélések füzérére hullik szét. De ez még nem is lenne akkora probléma, legyen, novelláskötetet is lehet olvasni. Ami engem sokkal jobban idegesített, hogy a lényeges dolgok mindig a köztes időszakban történnek, amiről nagyjából három mondatban értesülünk is, a megírt részekben pedig csak vég nélkül beszélnek és beszélnek arról, hogy mit csináltak / mit fognak csinálni, de igazából nem csinálnak semmit. Ettől az a benyomásom támadt, mintha egy ötvenes években készült sci-fi filmet néznék, amiben a technika nem teszi lehetővé, hogy látványos űrcsatákban legyen részünk és a kínos jelenetek elkerülése végett inkább nem is próbálkoznak gagyi makettekkel, hanem csak elmesélik, mi történt. Ami egy filmnél oké, de basszus, ez egy könyv, a papír elbírja mindazt a látványt, amit filmre vinni nem lehetett még akkoriban. De lehet, hogy Asimov képzelete is filmes eszközökkel működik. Mindenesetre időközben kiderül, hogy az egész enciklopédia dolog csak egy nagy humbug, Hari Seldon valami más egyéb rejtélyes cél érdekében rendezte a dolgokat úgy, ahogy. A rejtélyes célra feltehetőleg majd a trilógia további részeiben fény is derül, de én azt valószínűleg már nem fogom elolvasni.

A könyvből egyébként külön kedvencem az atomenergia nem leplezett propagandája és az az ötlet, hogy atommeghajtású háztartási gépek vannak mindenhol, vagyis van egy külön kis atomreaktor a sütőben, egy másik kis atomreaktor mellette a mosógépben, egy harmadik meg a hűtőszekrényben.