borboleta olvas

A bookline-os rendelésem még mindig nem érkezett meg, úgyhogy kénytelen voltam újabb időkitöltő olvasmányhoz folyamodni. Időkitöltésnek teljesen jó is volt ez a könyv. Amúgy nem vagyok tőle lenyűgözve. De legalább a rengeteg illusztráció miatt gyorsan lehet olvasni.

Igazából nincs történet, egy nagy road movie az egész arról, hogy Kilgore Trout hogyan jut el a Midland City-i művészeti fesztiválra, mindez megspékelve Trout science fiction könyveinek rövid összefoglalójával - ez egy-egy teljesen elborult ötletet takar, amikről fizikai képtelenség, hogy valaki két bekezdésnél többet írjon. Ezzel párhuzamosan tanúi lehetünk Dwayne Hoover megőrülésének és persze a végére a két szál szépen összefut és lesz nagy ámokfutás sok sérülttel.

A könyv egynek elment, legalább ezt is ki lehet húzni a listáról.

Vannak könyvek, amikkel szemben tele vagyok előítéletekkel. Különösen erős ez az előítélet minden olyasmivel szemben, ami elvileg vicces. Ezt például igazából el sem akartam olvasni, csak valamivel el kellett ütni az időt addig, amíg megérkezik a bookline-tól a rendelésem. Meg különben sem fair úgy ítéletet mondani, hogy a kezembe sem vettem. És teljesen igazságtalan is lett volna, mert ez a könyv igazából nem rossz. Persze azért attól távol áll, hogy ez legyen életem legjobb könyve és nem is nevettem hangosan az olvasása közben. Persze én még sose nevettem hangosan könyvön. Rejtő Jenőn se.

Vonnegut nyilvánvalóan beteg és a világról festett poszt-apokaliptikus víziója még betegebb, mikroszkopikus méretűre összezsugorított kínaiakkal, akiknek a belélegzése halálos, mesterséges nagycsaládokkal és pusztulással. Az egyetlen probléma, és ez azért nem csekély probléma, hogy a könyvnek nincs befejezése igazából. Vonnegut mintha ráunt volna a saját regényére, és három oldalban összecsapott valamit a végére, pedig nyugodtan folytathatta volna még a történetet.

Azt hiszem, végleg le kell számolnom az amerikai irodalommal kapcsolatos előítéleteimmel. Ez a könyv jó volt.

A Nyúlcipő nem az a fajta regény, amit az összetett és fordulatos történetért szeretne az ember. A cselekmény kiszámítható és pár mondatban el is mesélhető. Nyúl - Harry Angstrom - elhagyja terhes feleségét, aki nem mellesleg alkoholista, unatkozó háziasszony és borzasztóan idegesítő. Összeköltözik egy prostituálttal, azonban mikor megindul feleségénél a szülés, visszatér hozzá, de igazából nem változik semmi, a házasságuk továbbra is ugyanolyan lapos, mint volt. Két hét után ismét elhagyja, az asszony pedig részegen - a legtöbb értelmezés szerint véletlenül, de én azért ebben egyáltalán nem lennék biztos - vízbe fojtja a csecsemőt. A temetés után Nyúl vissza akar térni a szeretőjéhez, de mikor kiderül, hogy ő is terhes, ismét csak elmenekül a felelősség elől.

Updike stílusa viszont lebilincselő. Ezt a kevéske történetet is meg tudja úgy írni 300 oldalon, hogy egy pillanatig se unjam a könyvet. Lélektanilag viszont nem értek egyet a végkifejlettel. Gyakorlatilag mindenki Harryt hibáztatja a kislány haláláért, pedig ő ott sem volt. Szerintem Janice számára nem mentség az alkoholos befolyásoltság, az ivásra nem mentség az, hogy a férje otthagyta. Felnőtt, felelősségteljes anyaként kellene viselkednie, de fel sem fogja, hogy berúgott és nem képes a gyerekei ellátására. Harry érezhet lelkifurdalást, közvetve van is szerepe a csecsemő halálában, ez kétségtelen, de a gyilkos akkor is Janice marad. Ő viszont gyakorlatilag mindenkitől feloldozást kap tette alól.

Az Elemi részecskék fő cselekményszála nagyban hasonlít az Egy sziget lehetősége cselekményére. Mármint igazából nyilván fordítva, az Egy sziget lehetősége hasonlít erre, mert ezt előbb írta Houellebecq, csak én olvastam fordított sorrendben. Mindkettőben annak lehetünk tanúi, hogy hogyan fejlődik ki egy minden szempontból magasabb szinten álló, genetikailag tökéletesített, nem szexuális úton szaporodó emberi faj. Csak míg az Egy sziget lehetőségé-ben ennek mindvégig tudatában vagyunk, tulajdonképpen egy új ember szemszögéből látjuk az eseményeket, ő olvassa az egyik őse naplóját azokból az időkből, amikor a váltás megtörtént, addig az Elemi részecskék-ben az egész csak az utolsó oldalakon válik nyilvánvalóvá, ami azért egy elég ütős befejezés. Csak az előző 300 oldal ne lenne...

Bruno és Michel féltestvérek, hippi anyjuk mindkettejüket elhagyta és a nagymamák nevelték fel őket. Mármint két külön nagymama, két külön helyen. Mind a ketten teljesen alkalmatlanok az emberi kapcsolatokra. Bruno a szexualitásba menekül, vagyis inkább csak próbál, a nők folyton elutasítják, így jobbára a maszturbációiról olvashatunk, később orgiákban való részvételéről. Felemelő. Michel ezzel szemben a tudományba menekül és biokémikus lesz. Negyvenes éveikben mind a ketten megismerkednek egy-egy nővel, akivel viszonylag normális kapcsolatot sikerül kialakítani, de mindkét nőnél súlyos betegséget diagnosztizálnak, és mindketten öngyilkosok lesznek. Bruno ezután idegszanatóriumba kerül, Michel pedig megalkotja az elméleti alapjait a világ megváltásának megváltoztatásának az új emberi faj genetikai kódjának kidolgozásával, majd ő is öngyilkos lesz.

A Michelről szóló részek még érdekesek is, tele tudományos aprólékossággal megírt fejtegetéssel, de Bruno egy elviselhetetlen vadbarom, akit csakis és kizárólag a testi élvezet érdekel, és egy idő után rémesen fárasztó erről olvasni. A naturálisan leírt szexjeleneteken kívül egyébként nem találok semmiféle párhuzamot az Amerikai pszicho-val, bár a kritika nagyon erőlteti. Bruno és Michel is kétségkívül lelkileg sérültek, azért igen távol állnak Patrick Bateman aberráltságától. Még jó, különben még nagyobb szenvedés lett volna ez a könyv.

Még a kezembe sem vettem, de már biztos voltam benne, hogy utálni fogom ezt a könyvet. Mert ez egy olyan könyv, amit mindenkinek muszáj elolvasnia. És a legtöbb ilyen agyonhájpolt kultkönyv - egyszerűen szar. Legutóbb mikor ilyet olvastam - Kerouactól az Úton - ugyanez volt. Mindenki ódákat zengett róla, hogy ez milyen jó, egy életérzés és a könyvek non plus ultrája. És erre mit kaptam? Egy életérzést, igen, de milyet? Pénz nélkül utazgatni össze-vissza, minden cél nélkül, és azt hinni róla, hogy ez a szabadság - micsoda baromság, én ezzel nem tudok azonosulni, távolabb nem is állhatna semmi az értékrendemtől.

És a Zabhegyezőt pont ugyanennyire nem tudom átérezni. És akkor se tudtam volna, ha tíz évvel ezelőtt olvasom.

Először is a stílus. Végig nagyon idegesítő volt, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a tinik akár az 50-es években is így beszéltek volna. Ez tipikusan az, amikor egy felnőtt ember próbálja utánozni, ahogy a tinik beszélnek, de igazából még élő tinit nem látott öt méternél közelebbről és ettől erőltetett és mesterkélt lesz az egész. Nagyjából a tizedik oldal után azt éreztem, hogy ha még egyszer azt kell olvasnom, hogy "meg minden", akkor gyilkos indulatok fognak elszabadulni bennem. Ez persze végül mégsem következett be, mert nincs energiám gyilkos indulatokra három soronként. De legyünk engedékenyek, tegyük fel, hogy a béna szóhasználat és a béna stílus csak a fordító hibája és eredetiben mindez nagyon kúlan hangzik.

Na de a történet. Holden Caulfieldot, az elkényeztetett, sznob amerikai tinédzsert már a negyedik iskolából rúgják ki. Három nappal az utolsó tanítási nap előtt elszökik az iskolából, és ahelyett hogy hazamenne, nagyrészt az utcán csövezik. Az egész történetet E/1 meséli el, miután ismeretlen okokból idegszanatóriumba került. És persze, életérzés, meg nem értettség és a társadalmi konformizus elleni lázadás, blablabla. (Mellesleg neki is fixa ideája, hogy majd csak úgy minden nélkül, pénz nélkül autóstoppal nekivág a Nyugatnak, ez biztos valami nagyon amerikai dolog lehet.) Holden egész egyszerűen a velejéig unszimpatikus (ez egy létező szó és punktum), a nyüglődése idegesítő és unalmas. Szerintem nem kúl dolog az embernek sorban kirúgatnia magát minden iskolából, láncdohányozni és rövid idő alatt rengeteg pénzt elverni értelmetlen dolgokra, de megint csak nyilván az én értékrendemmel van a probléma, és ez egy annyira nagyszerű és követendő példa, hogy akár kötelező olvasmányként is a tizenévesek kezébe lehetne adni. Sajnálom, de én ebben nem látom az irodalmi értéket. Akkor sem, ha 50-es években nagy durranás volt.

Jó könyv volt, sötét hangulatú, de jó.

A hangsúly egyértelműen nem a cselekményen van, sokkal inkább az atmoszférán. Cselekmény egyébként sincs sok: a tizenhét éves Fiú (mellesleg nekem a regény végéig kicsit kérdőjel maradt, hogy hogyan sikerült elfogadtatnia magát bandavezérként) elkövet egy gyilkosságot (az okok megint csak homályosak, rivalizálás a bandák között), majd mindent megtesz azért, hogy eltussolja az ügyet (újabb gyilkosság, feleségül veszi a lányt, aki tanúskodhatna), mert noha a rendőrség lezárta az ügyet azzal, hogy Hale természetes halállal halt meg, Ida Arnold, merő kalandvágyból és mert az úgy helyes, nyomozni kezd. A történet nagyjából végig megtartja ezt a két szálat (a Fiú sötét mesterkedései és Ida szimatolása, bár időnként egy-egy mellékszereplő is középpontba kerül egy fejezet erejéig) és így a két ellentétes pólust. A Fiú világa sötét és koszos, az alvilág nyomora és bűne hatja át, míg Idáé maga a tobzódó életöröm. A két főszereplő közül nekem mégis a Fiú volt szimpatikusabb, inkább vele azonosultam (nyilván, mert pszichopata vagyok én is), az ő motivációi voltak érthetőbbek, bár mindvégig azon szurkoltam, hogy ébredjen fel benne valami emberi érzés, szeressen bele mégiscsak Rose-ba, noha ez nyilván nem illett volna bele a regény hangulatába.

Gengszerfilm könyvben, plusz egy tizenhét éves fiú beteg lélekrajza.

Nem rajongok az amerikai irodalomért, de ez kellemes csalódás volt. A regénynek nincs összefogó cselekménye, inkább egyfajta tabló 1902 és 1917 közötti (vagyis a ragtime fénykora, bár a zenéhez különösebben sok köze nincs a könyvnek) valós és fiktív eseményekről, amelyek minduntalan összefonódnak, mintha csak valami brazil szappanoperát látnánk. A történet fókuszában többé-kevésbé egy New Rochelle-i család áll, de feltűnik több valós személy is: Henry Ford, Harry Houdini, Evelyn Nesbit, Emma Goldman, Ferenc Ferdinánd, Robert Peary, hogy csak néhányat említsünk.

A könyv első felében a leghangsúlyosabb szál Anya Öccsének beteges rajongása Evelyn Nesbit iránt, illetve férje börtönbe kerülését követően Evelyn kalandjai a Lower East Side nyomornegyedében, ahol megismerkedik egy zsidó családdal. Később a zsidó férfi, Táte és kislánya utazását és munkáséletét követhetjük figyelemmel, majd egy időre elveszítjük őket szem elől, már-már azt hinnénk, hogy többet elő sem kerülnek, mint Evelyn, de meglepő fordulatként a regény végén dúsgazdag filmmágnásként látjuk őket viszont. (Mellesleg nekem sokáig le sem esett, hogy ők azok.)

A könyv második felének fő eseményszála a Coalhouse Walker-ügy. Anya talál egy elásott fekete csecsemőt a kertben. Megmenti az életét és a házába fogadja a gyerek anyjával együtt. Hamarosan feltűnik a színen az apa is, Coalhouse Walker és kitartó udvarlásba kezd. Egyik délután azonban a helyi önkéntes tűzoltóparancsnok útját állja Coalhouse Ford T-mobiljának és sértegetni kezdi a fekete férfit, kocsiját pedig megrongálják. Coalhouse először próbál jogi úton elégtételt venni, mikor azonban nem jár sikerrel és menyasszonya is meghal egy félreértés következtében, bosszúhadjáratba kezd. Hamarosan csatlakozik hozzá Anya Öccse is, aki egyre inkább radikalizálódik és együtt követnek el terrorcselekményeket (bár akkoriban még biztos nem hívták így). Coalhouse-t végül lelövik, Anya Öccse pedig megszökik és csatlakozik a mexikói forradalomhoz.

Persze a cselekményt nem lehet ilyen egyszerűen összefoglalni, van benne északi-sarki expedíció, Houdini németországi látogatása, szocialista gyűlés és sztrájk, meg J. P. Morgan okkultizmusa, azonban furcsamód mégsem hullik szét a történet, hanem végig megmarad izgalmas és fordulatos olvasmánynak.

Még mindig nem tudom, mit is írjak erről a könyvről. A fülszöveg szerint "ez a nap (a történet egyetlen napon játszódik) magába sűríti a német történelem fél évszázadának eseményeit" - de ez szerintem úgy ahogy van, hülyeség. Először is, bár a történet nagy része Kölnben játszódik, számtalan a valóságban nem létező hely is fontos szerepet játszik - a német történelem, ami nem létező helyeken történik meg, pfff. Másrészről meg szó nincs a német történelemről, sőt semmilyen történelemről sem, Böll nem nácikról ír, hanem azokról, akik ettek a tulok szentségéből (bár a kettő nyilván ugyanaz), a két világháború pedig éppen csak meg van említve. De ez csak a fülszöveg, amit nyilván nem Böll írt.

Maga a regény helyenként zavaros, néha nehéz kitalálni, hogy mikor ki beszél, volt egy rész, ahol úgy tíz oldalig nem is tudtam megállapítani - aztán kiderült, hogy a bolond nagymama az, akiről én azt hittem, hogy már meghalt. A történet egyetlen napon játszódik - 1958. szeptember 6-án, ami alighanem a Fähmel család életének legmozgalmasabb napja lehet: a nagyapa a nyolcvanadik születésnapját ünnepli, felfogadja a fia titkárnőjét, hogy tegyen rendet a műtermében, az apa gyerekkori barátja és sógora ezen a napon tér vissza több mint húsz évnyi száműzetéséből, az unoka rájön, hogy apja robbantotta fel a háború utolsó napjaiban a nagypapa életének fő művét, a Sankt Anton-apátságot, az apa örökbe fogadja a szállodai boyt, a bolond nagymama pedig az elmegyógyintézetből visszatér a családhoz, majd rögtön el is követ egy merényletet a miniszter ellen. De Böllnek ez még nem elég esemény 280 oldalra, még visszaemlékezések formájában az 50 évet is el kell mesélni.

Nagyjából tíz-tizenöt oldal volt közvetlenül a vége előtt, ahol a regény izgalmassá válik - amikor a nagymama már leadta a lövést, de még nem tudjuk, hogy pontosan kire is, csak azt látjuk, hogy ki milyen szituációban hallja a pisztolydörrenést. Aztán kiderül, hogy a miniszterre lőtt rá, aki addig még csak nem is szerepelt, és még csak meg sem ölte, csak könnyebb sérülést okozott. Ebből csak többet lehetett volna kihozni.

A legjobb dolog ebben a könyvben a borítója - azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam. Különben az Ulpius-ház Nobel-díjasok sorozatában mindegyik könyvnek nagyon impozáns borítót sikerült tervezni, nekem ez a jégbe fagyott pillangó is tetszik. A kivitelezés egyébként elsős olvasókönyv jellegű - hatalmas betűk és nagy sorköz -, ami sose szokott jót jelenteni, de legalább gyorsan lehet olvasni, csak hogy legyen végre benne valami jó is. Ha már a könyv fizikai megjelenésénél tartunk, azt is meg kell jegyeznem, hogy felháborító, hogy egy 4000 Ft-os könyvből a második olvasásnál már hullanak ki a lapok, pedig nincs megtörve az éle sem, nem barbár módon olvasok.

Amúgy a történet végtelenül egyszerű: a XIX. század végén egy Martinique-on született mulatt lány Franciaországba szökik mint egy francia hadnagy szeretője. Kint éldegél egy erdei kunyhóban, rajzol, zenét szerez, nevelőként működik a közeli városban, közben cserélgeti a szeretőit, aztán mikor feleségül akarják venni, öngyilkos lesz. Az ő életéből készít színpadi művet egy londoni underground színház - és a próbák és előadások alatt mindenki szerelmes lesz mindenkibe. Reménytelenül. Hatalmas romantikus giccs, mintha egy Romanát tartanék a kezemben, leszámítva a boldog végkifejletet. Remélem, Doris Lessing többi műve azért mélyebb irodalmi értéket képvisel, mert ha ilyenért lehet Nobel-díjat kapni, az régen rossz.

A fordító (Lázár Júlia) pedig ott veszítette el minden hitelét, amikor egy olyan résznél, ahol a szereplők Tennyson és Byron versek mellett különböző dalszövegeket idézgettek egymásnak, lazán benyomott pár Zorán részletet. Ezek azért bizonyosan nem Doris Lessing tollából pattantak ki.

Ez a könyv ajándék volt - magamtól sosem vettem volna a kezembe. Egyrészt mert Szabó Magda munkássága cseppet sem vonz - úgy általában a női írók munkássága nem vonz, nyilván csak diszkriminatív általánosítás, de a legtöbb nő csak rózsaszín női történeteket tud mesélni. Másrészről meg önéletrajzi mű, én pedig nem szeretem a megtörtént eseményeket feldolgozó alkotásokat, mert az élet alapvetően unalmas. A történet nem is különösebben nagy szám, az írónő az iskoláséveit dolgozza fel az érettségiig, csupa olyan fordulattal, amit minden szokványos tinédzserekről szóló történetnek tartalmaznia kell: tanár-diák szerelem, más egyéb lehetetlen szerelmek, főhős életét megkeserítő tanár, más egyéb pártfogó tanárok, csak ezúttal a két háború közötti Magyarországon. Nem is ez az, ami magával ragadott, hanem a stílus. Kevés olyan könyv van, amiről nagyjából két oldal után tudom, hogy szeretni fogom az utolsó szóig, ez olyan volt. Nagyjából az első perctől fogva tudjuk, mi lesz a végkifejlet, Szabó Magda állandóan elkalandozik és előreugrik az időben, hogy aztán visszazökkenjen a megkezdett történetbe és elmesélje, mi vezetett odáig, néhány részletet egészen a végéig homályban hagyva - márpedig én szeretem az ilyen fajta történetmesélést. Az viszont sajnos már sosem fog kiderülni, hogy hogyan is halt meg Cili...

Ecónak nem kisebb dolgot sikerült véghezvinnie, mint megírnia életem legszörnyűbb regénykezdését. Ez igazán nem kis dolog, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy olyan klasszikusokat sikerült maga mögé utasítania, mint mondjuk Az arany ember - tizennégy évesen a Vaskapu és a salto mortale elég sokkoló volt. A Baudolino tíz oldalnyi olvashatatlan betűtípussal írt, olvashatatlan, régiesnek szánt helyesírású szöveggel kezdődik, simán veri a Török Szultán leveleit Rejtő könyveiben, pedig azok is vannak olyan borzalmasak, hogy egy idő után csak simán átlapoztam őket. Szóval erősnek kell lenni.

A borzasztó kezdet után egy egészen kellemes áltörténelmi regényben találjuk magunkat. Rőtszakállú Frigyes persze nyilván nem vett magához itáliai parasztgyerekeket, hogy saját fiaként szeresse és Párizsban taníttassa őket, és nyilván nem ezeknek a parasztgyerekeknek a fejéből pattantak ki a kor történelmét meghatározó események ötlete, de ennyi még belefér. Az egész ott romlik el - nagyjából a könyv felénél -, amikor a legendás keleti keresztény királyság, a János pap országának keresése a róla való beszélgetésből és tervezgetésből átfordul tettekbe.

A főhős és cimborái nekivágnak a mesés utazásnak, átkelnek az örök sötétség földjén, ahol még a tűz fénye sem látszik, meg a varázslatos kőfolyamon és találkoznak egy középkori bestiárium komplett szörnyfelhozatalával. A regény mélypontja egyértelműen a szexjelenet, amikor Baudolino csajáról kiderül, hogy igazából nőstény szatír, kecskelábakkal. A frigyből gyerek is fogan, de azt sajnos sosem tudjuk meg, milyen teremtményként jön a világra.

A kis felfedezőcsapat eltölt néhány évet János pap királyságának előországában, majd a fehér hunok támadása miatt menekülni kényszerülnek, és újabb fárasztó kalandok után visszatérnek Konstantinápolyba.

Eco egyértelműen túlzásba esett a csodás fordulatok adagolásával, ha megmarad az akár még hihető eseményeknél, születhetett volna egy olyan élvezhető mű, mint A rózsa neve, de így egy katasztrófa az egész, csak a legelszántabbaknak.