borboleta olvas

Nagyon sok mindent már nem lehet elmondani a Sherlock Holmes történetekről.

A Sherlock Holmes kalandjai-ban a novellák olyanok voltak, mint a klasszikus görög drámák: a tényleges történések általában a "színpadon" kívül zajlottak le, és azokról csak a szereplők elbeszéléseiből értesültünk - a kinyomozandó... hát, fogalmazzunk úgy, rejtélyről, mert bűntény nem feltétlenül volt, a megbízó számolt be, a nyomozásról pedig Sherlock Holmes, miközben Watson otthon üldögélt. Ebben a kötetben viszont van akció, vér, gyilkosság, csupa izgalom az egész. Na jó, annyira azért nem. Watson minden egyes történet elején beharangozza, hogy ez aztán akkor sztori lesz, hogy csak na, még fortélyosabb, még rejtélyesebb esettel, még ügyesebb Sherlock Holmesszal. Én meg mindig bízom benne, hogy ez talán majd tényleg, pedig igazán tanulhattam volna már a hibáimból. Mert a történetek, középszerűek, helyenként erőltetettek és nem is igazán logikusak, és sosincs meg bennük az a cliffhanger, amit pedig várnék. Persze lehet, hogy csak én láttam valamivel több CSI-t, mint a korabeli közönség, és azért nem elég fordulatosak az elbeszélések, shame on me. De azt szögezzük le, hogy a Sherlock Holmes kalandjai-nál mindenképpen jobb ez a kötet.

Még csak annyit jegyeznék meg, de ez már igazán csak szőrszálhasogatás, hogy a filmekben az igazi British English-t beszélő szereplők nem úgy ejtették a neveket, mint ahogy azt a magyar ragozás alapján a fordító gondolta - a könyvben végig "Lestrade-del", Benedict Cumberbatch meg azt mondta, "lesztrád" és neki jobban hiszek.

Most így hirtelen felindulásból egyszerre három könyvet olvasok párhuzamosan. Általában nem szoktam ilyet csinálni, de A Dance with Dragons túl nehéz ahhoz, hogy vigyem magammal mindenhová, de akartam olvasni a villamoson, úgyhogy elkezdtem egy Sherlock Holmes novelláskötetet. Aztán nagyon unatkoztam bent az irodában, és gondoltam, majd online olvasok valamit. De a novelláskötetet nem volt meg a MEK-en, úgyhogy végül belekezdtem ebbe.

Tudom, tudom, a Sherlock Holmes kalandjai után azt mondtam, Sherlock Holmes-t soha többet, de időközben volt több nagyszerű Sherlock Holmes filmélményem, és azt egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen szar történetekből lehet ilyen jó forgatókönyveket írni. És ahelyett, hogy azt gondolnám, vannak olyan zseniális forgatókönyvírók, akik képesek a lehetetlenre, makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy igenis lennie kell jó Sherlock Holmes történetnek. És biztos van is, de minél többet olvasok, annál inkább biztos vagyok benne, hogy mégiscsak a forgatókönyvírók végeznek remek munkát. Annyira azért nem katasztrofális, mint a Sherlock Holmes kalandjai voltak, azt nehéz is lenne alulmúlni, de különösebben nem is jó. Egynek elmegy. Van akció, ami nagy előrelépés a novellákhoz képest, mert ott Sherlock Holmes sokszor egész napra eltűnt, miközben Watson otthon üldögélt (és ugye Watson mesél mindent E/1), és az eseményekről csak akkor értesültünk, mikor Holmes előkerült és elmondta, mivel is töltötte az idejét. Van bűntény, mi több gyilkosság, ami szintén előrelépés, mert sok novellában a végén kiderül, hogy még csak bűncselekmény se történt. Meg van egy középszerű, nem túl fordulatos történet, amit aztán az utolsó fejezetben még szájbarágósan el is magyaráznak - nem mintha nem lett volna előtte is egyértelmű minden. Ez határozottan idegesítő. Meg még csak annyit, hogy a foszfor zölden világít, amit kicsit nehezen tudok elképzelni, mint a pokol kénköves lángjait, de ez már az én bajom.

Saramago-t olvasni sose könnyű, több szempontból sem. Először is, nagyon tömörek a szövegei. A párbeszédeket nem hagyományos formában, külön sorokba szedve, gondolatjellel bevezetve írja, hanem folyó szövegként, csak vesszővel elválasztva, így aztán az ember könnyen elveszti a fonalat, hogy éppen melyik szereplő (esetleg az író) beszél. Aztán a könyvei tele vannak intertextuális elemekkel, többnyire portugál kulturális és irodalmi utalásokkal, ami megint csak nehezíti a megértést (mondjuk a Káin jellemzően nem ebbe a kategóriába tartozik, de erről majd később). És hát Saramago sokszor elkalandozik a témától és irodalmi / filozófiai fejtegetésekbe kezd, és az újabb könyveiben egyre inkább elrugaszkodik az átlagember regényről alkotott felfogásától, és olyanokkal kísérletezik, mint hogy a szereplőinek egyáltalán nem ad nevet vagy az összes tulajdonnév kisbetűvel szerepel. Szóval nem egyszerű, egy kicsit szokni kell.

A Káin Saramago utolsó regénye, kicsit talán már megfáradt a stílusa is és mindössze 160 oldal hosszú. Portugál téma helyett a köztudomásúlag ateista író ezúttal a Bibliából merít - nem először (Jézus Krisztus evangéliuma) és a végeredmény ezúttal sem kevésbé botrányos. Káin a köztudatban élő velejéig romlott gazember helyett szimpatikus figuraként szerepel. Megöli ugyan Ábelt, de bűne eltörpül az Isten által elkövetett szörnyűségek mellett. Mindezeknek a szörnyűségeknek a bemutatására Saramago egy egészen furcsa és már-már futurisztikus módot választ. Káint a testvérgyilkosság után átok sújtja és téren és időn keresztül bolyongani kezd a különböző ószövetségi történetek között. Látjuk Ábrahámot, amint épp feláldozni készül a fiát. Látjuk Szodoma és Gomorra pusztulását. Látjuk, ahogy leomlanak Jerikó falai. Látjuk, ahogy Jób az Isten és a Sátán közötti fogadás áldozátul esik. Látunk számtalan véres és értelmetlen háborút. Isten minden egyes új történettel egyre ostobábbnak, önzőbbnek és kegyetlenebbnek tűnik fel, Káin pedig egyre kiábrándultabb. Végül elérkezünk Noéhoz és az özönvízhez és a regény végkifejletéhez. Káin csatlakozik Noé családjához a bárkán, és egy darabig szorgalmasan dolgozik a föld újranépesítésén Noé feleségével és menyeivel. De aztán az események meglepő fordulatot vesznek, és Káin szép sorjában elteszi láb alól az egész családot, ezzel meghiúsítva Isten nagy tervét a második emberiségről. (Mondjuk itt egy kicsit kételkedem: ha Isten egyszer már megteremtette Ádámot és Évát, ugyan miért ne teremthetne újabb embereket?), ezzel egyfajta győzelmet aratva Isten felett.

Komor hangulatú mű, amely nyilván megosztja az olvasóközönséget, tele nehézkes és régies szövegátvételekkel a Károli Bibliából. De érdemes elolvasni, Saramago azért az utolsó regényére is szórakoztató maradt.

Updike-ot továbbra sem a fordulatos és összetett cselekmény miatt szeretjük. Újabb tíz év telt el. 1979. Nyúl apósától megörökölte az autókereskedést, és éli az újgazdagok sekélyes újgazdag életét, sekélyes újgazdag barátaival. A fia, Nelson egyszer csak felbukkan azzal, hogy abba akarja hagyni az egyetemet és kirúgatja az autókereskedés egyik régi alkalmazottját (nem mellesleg Nyúl feleségének régi szeretőjét, aki közben a legjobb barátjává avanzsált), hogy ott dolgozhasson. Aztán hamarosan megérkezik az indok is, hogy miért nem akar visszamenni az egyetemre egy terhes barátnő képében, akit kénytelen elvenni. Mikor azonban megszületik a kicsi, Nelsonnak hirtelen mégiscsak kedve támad tanulmányai befejezéséhez, és éppúgy lelép a felelősség elől, mint annak idején az apja. Közben Nyúl véletlenül találkozik Ruthtól született lányával és a regény végére összeszedi a bátorságát, hogy szembenézzen a múlttal és elmegy az asszonyhoz.

A könyvben megint túlteng a szabadosság. A feleség volt szeretője mint a férj legjobb barátja? A terhes asszony, aki bulikba jár és az alkohol mellé bőven fogyaszt marihuánát is? Közben meg az ifjú apa mással hetyeg, de ez senkit se zavar? Párcserés szex a karibi nyaralás alatt? Egek, még a végén kiderül, hogy menthetetlenül régimódi vagyok, de nekem ez sok.

Harry a könyv nagy részében egészen szerethető figura, sokkal szimpatikusabb, mint Nelson, pedig életkorban és élethelyzetben (legalábbis egészen addig, amíg fel nem bukkan a terhes barátnő) nyilvánvalóan ő sokkal közelebb áll hozzám. De nem, nem tudom szeretni az idegesítő kis mitugrászt, aki mindent megkap a szüleitől, még azt is eléri, hogy Charlie-t kirúgják. Mást sem tud, mint az apját hibáztatni minden rosszért, ami csak történt az életében, pedig Harry közvetlenül egyik tragédiában sem hibás. Képtelen elvégezni az egyetemet, mert semmihez sem elég jó, és mindent tönkretesz, amihez csak hozzáér. Harry-t ezzel szemben nem nehéz megérteni. Csak a karibi nyaralás partnercserés szexjelenete nem kéne, mert az már tényleg kiveri a biztosítékot.

Többszörösen is nem értem ezt az egész koncepciót. Először is a kiadó részéről. Mi ez a keménykötésű féltégla? Ha a többi kötetnél probléma volt, hogy hogyan olvassam villamoson, hát ennél háromszorosan is az. Most, hogy emberi méretű könyvre váltottam, egészen hiányozni is fog a súlya a táskámból. Aztán meg hogy néz ki ez a polcon a többi kötet mellett? Tudom, tudom, van az előző részekkel kompatibilis puhakötés is, de akkor is.

Másodszor pedig nem értem a dolgot a szerző részéről. Az utószóban az írja, hogy "Ahhoz, hogy a teljes történetet elmesélhessem Önöknek úgy, ahogy én akarom, kénytelen voltam kettőbe vágni ezt a könyvet. Ennek legegyszerűbb módja az lett volna, ha fogom azt, ami kész van, körülbelül a felénél kettészedem, és a végére odabiggyesztem, hogy "folytatása következik". Azonban minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban éreztem, hogy az olvasók igényeit sokkal jobban kiszolgálná egy olyan könyv, amely a szereplők felének történetét teljes egészében elmesélné, mint egy olyan, amelyik az összes szereplő történetének felét közölné." Öööö, hát nem. Az én olvasói igényeimet igen csekély mértékben szolgálja ki az, hogy érdektelen szereplők érdektelen történetét olvashatom teljes egészében. Esetleg fontolóra lehetett volna venni azt a megoldást, hogy a teljes vas-szigeteki és dorne-i szálat úgy, ahogy van, elfelejtjük. És persze mindenképpen el kéne felejteni Cerseit. Végre valahára megszabadultunk Catelyn Starktól (legalábbis erősen remélem, hogy a következő részben nem kíván újból mesélőként szerepelni), erre megkapjuk Cersei Lannistert, aki eséllyel pályázik a világirodalom valaha volt legidegesítőbb, paranoiás, hisztérikus picsája címre, ami azért nem kis szó. Meg aztán az a mondat, hogy fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem számomra azt sugallja, hogy gyakorlatilag megírt két kötetnyi anyagot, aztán annak kiadta ez első felét, ehhez képest a negyedik és az ötödik rész kiadása között hat (!) év telt el. Fogom azt, ami kész van, és körülbelül a felénél kettészedem, persze. Mintha kicsit elfogyott volna az ötlet. Még a stílus valahogy gyengébb, mint a korábbi részekben.

És végezetül kénytelen vagyok megemlíteni a fordítást. Először azt hittem, ezt valaki más fordította, mint az előző részeket, ez lett volna az egyetlen racionális és elfogadható magyarázat erre a fordításra, de nem. Ezt ugyanaz követte el, mint az előző hármat. De aztán nyilván elrabolták az UFO-k, és törölték a memóriáját, mert egész egyszerűen nem emlékszik rá, hogy hogyan fordított egyes fordulatokat korábban, és ez baromi zavaró, ha az ember egymás után olvassa a könyveket. Meg a nevek. A legtöbb név olyan ragot kap, ami arra enged következtetni, hogy a fordító úgy gondolja, hogy ezeket angolosan kell kiejteni, ami teljesen helyénvaló is. Aztán van pár e-re végződő név, ahol viszont úgy gondolja, hogy a szóvégi e-t ki kell ejteni. Nem tudom, hogy ezt a kötet eleje óta csinálja-e, vagy csak közben háborodott meg, nekem mindenesetre a vége felé tűnt fel, de biztos, hogy az előző kötetekben nem így volt, és borzaszótan irritáló.

Összességében határozottan csalódott vagyok.

Az események végre felgyorsulnak, a szereplők meg hullanak, mint a legyek, de igazából nem tudom, mi olyat mondhatnék még el erről a könyvről, amit ne mondtam volna el az előző kötetekről írt bejegyzésekben.

A Tűz és Jég dala sorozat második kötete sem kevésbé monumentális, mint az első, sőt. Persze továbbra is túltengenek az idegesítő ruhaleírások, és az első ötszáz oldalon nem is történik semmi. Zárójeles megjegyzés: ó hogy mennyire szeretnék én is tudni írni ötszáz oldalt nulla cselekménnyel, nem értem, hogy képesek emberek erre, pláne úgy, hogy nem fullad szörnyű unalomba az egész. Engem mondjuk nem riasztanak az ezer oldalakban mérhető olvasmányok, de azt mindenképpen szögezzük le, hogy a könyv fizikai megvalósulása baromira nem praktikus. Az az érzésem, hogy ez arra van tervezve, hogy hideg téli estéken bevackolja magát az ember a kandalló mellé a karosszékbe, és középkori kódextartó állványról olvasson, de én szeretem mindenhová magammal vinni a könyveket, márpedig az erőnlétemet nem féltéglák táskámban történő cipelésével szeretném szinten tartani. Meg szoktam olyanokat csinálni, hogy a villamoson fél kézzel kapaszkodás közben olvasok, és kurva nehéz fél kézzel egy ezer oldalas könyvet úgy tartani, hogy közben a huzat se lapozzon odébb. Szóval nyugodtan lehetett volna minden kötetet kettőbe szedni és úgy kiadni, még akkor is elég vaskosak lennének az egyes részek.

Ami a cselekményt illeti, továbbra is különböző szereplők szemszögéből látjuk az eseményeket. Feltűnik pár új "mesélő" szereplő is, az addig szóba sem kerülő Davos, valamint ami különösen tetszett, hogy a korábban mellékszereplő Theon is főszereplővé lép elő. (Mármint nem konkrétan az tetszett, hogy épp Theon lép elő főszereplővé, hanem a koncepció, hogy egy korábbi mellékszereplő lép elő főszereplővé.) Mindez persze oda vezet, hogy a cselekmény túlságosan szerteágazó, egyes szálakat akár száz oldalakra is félretesz a szerző, aztán mikor újra előkerülnek, az embernek már fogalma sincs róla, hogy mi történt legutóbb. A kevesebb néha több, de hát akkor mi lenne az ezer oldallal? Aztán a sok nézőpontnak az is hátránya, hogy időnként olyan hihetetlenül irritáló szereplők szemszögéből kell nézni az eseményeket, mint Catelyn Stark. Persze, ő a szenvedő nő, a megtört és gyászoló feleség és anya, de néha a legszívesebben felpofozná az ember. Aztán ott van Davos, aki minden igyekezet ellenére teljesen színtelen szereplő. Kicsit egyébként vicces olyanokat olvasni, hogy a szereplők "jó-rossz szerinti osztályozását lehetetlen megkísérelni", meg "pazar karakteralkotás" (mindkét idézet a Wikipédiáról), mindezt olyan hangsúlyozással, mintha a világirodalom egész eddigi történetében Martin lenne az első, aki a fekete-fehérnél kicsit árnyaltabb jellemekkel próbálkozik. Ja persze, aki csak középszerű ponyvát olvas, annak az ilyesmi tényleg az újdonság erejével hathat, de irodalmi mércével mérve azért nem biztos, hogy ez már önmagában megéri a piedesztálra emelést. Még akkor is, ha történetesen a jellemábrázolás a legtöbb esetben tényleg egész jó - nyilván nem kell azonosulni az összes szereplővel. Amúgy nem volt ez egy rossz könyv, sőt tulajdonképpen egészen izgalmas volt, és még olyan fordulatot is sikerült belevinni, ami teljesen meglepett (hatalmas spoiler következik: Renly halála). Azt mondjuk nem tudom, hogy az első ötszáz oldalt hogy lehet majd úgy filmre vinni, hogy az ne legyen irtó unalmas, de ez legyen majd a forgatókönyvírók problémája.

Hogy ne érhessen az a vád, hogy nem jártam körül kellően a témát, nyilván kellett olvasnom valamit Sherlock Holmes-ról. Nem tudom, hogy ez a novelláskötet mennyire számít objektív mintavételnek, de én azért erősen reménykedem benne, hogy ez csak valami worst of válogatás volt. Merthogy ez alapján halvány fogalmam sincs róla, hogy Sherlock Holmes miért lett akkora klasszikus, amekkora. Persze a kor embere nyilván máshogy látta a dolgokat, a XVII. században Molière drámái is viccesnek számítottak és ezek után én már semmin nem csodálkozom. Mindenesetre ezek a novellák mai szemmel nézve egész egyszerűen idegesítőek.

Watson akkora idióta, hogy keresve sem lehetne nagyobbat találni, nem is értem, hogy Holmes mégis miért ragaszkodik hozzá. Mindig azzal jön, hogy több szem többet lát - de Watson soha nem lát és soha nem ért semmit, szerintem leginkább csak hátráltató tényező, és praktizáló orvos létére néha igazán bántóan ostoba. Mindez azért különösen idegesítő, mert a novellákat Watson meséli egyes szám első személyben.

Persze igazából Sherlock Holmes sem jobb. Nem azért, mert öntelt, különc vagy éppen briliáns elme, ezekkel a tulajdonságokkal igazán remek karaktert lehetne belőle csinálni (ahogy az a legutóbbi filmfeldolgozásokban sikerült is), hanem mert Doyle folyton átesik a ló túloldalára a "logikus" következtetésekkel, és Sherlock Holmes általában már azelőtt tudja az ügy megoldását, hogy az ügyfél egyáltalán elmondhatná, hogy mi baja. Ráadásul némelyik következtetésnek nincs is semmi alapja.

Aztán a legtöbb novellában nincs semmi akció, csak beszélnek róla. Teljesen megszokott fordulat, hogy Holmes eltűnik pár órára, Watson meg szépen otthon marad, üldögél a kandalló mellett és olvasgat, az eseményekről pedig csak akkor értesülünk, mikor Holmes hazaér, és elmeséli, hogy mivel töltötte az idejét. Ráadásul a történetek sem bővelkednek meglepő fordulatokban, három-négy novella után rá lehet érezni Doyle gondolatmenetére, és onnan nem nehéz kitalálni az amúgy képtelennél képtelenebb megoldásokat, amik néha igazán bénák a gondos és hosszas tervezés ellenére.

A mélypont egyértelműen A pettyes pánt című novella, olyan igazi már kínomban nevetek történettel. Adott két nővér, az egyik pár éve rejtélyes körülmények között meghalt, a másiknak egy átépítés miatt most át kell költöznie a szobájába, és attól tart, hogy rá is ugyanaz a veszély leselkedik. A gyilkos módszer a következő, kétségkívül évek hosszas tervezésének eredménye: építettek egy a csaj és a mostohaapja szobáját összekötő szellőzőt a falba (Watson és mindenki más szerint teljesen normális, hogy két szoba egymással van összekötve szellőzővel, ahelyett hogy mondjuk a szabadba szellőzne), plusz van egy csengőhöz nem csatlakozó csengőzsinór (a Scotland Yardnak és a két nővérnek ez az apróság nem tűnt fel), az ágy pedig mozdíthatatlanul le van csavarozva épp a szellőző és a csengőzsinór alatt (ez sem gyanús senkinek). A mostohaapának van egy mérges kígyója, amit egy páncélszekrényben tart (!), ezt éjjelente átküldi a szellőzőn és a fals csengőzsinóron, abban a reményben, hogy majd csak megmarja előbb-utóbb a lányt. Az idomított kígyó reggel füttyszóra visszamegy a gazdájához. Itt kivételesen van akció, Holmes, aki persze már mindent tud és Watson, akit Holmes nem tájékoztatott semmiről a lány szobájában várakozik éjszaka. A kígyó érkezésekor zajt csapnak, amitől az megijed, visszamenekül a szellőzőn és halálra marja a gazdáját. De a legjobb rész még csak ezután jön: átmennek a pasas szobájába, és Watson, a képzett orvos nem ismeri föl, hogy a fickó homlokán levő dolog egy kígyó, hanem azt hiszi, hogy egy pettyes pánt. Hát igazán no comment.

Előrebocsátom: láttam a sorozatot, úgyhogy nem tudok teljesen objektíven csak a könyvről írni.

A fantasy műfajának Tolkien óta egyik legnagyobb teljesítménye. - hirdeti a borító. Hát, ha csak a hosszát nézzük, biztosan így van. Csak az első kötet 872 oldal, és akkor még ott van a többi. Ha gonosz lennék, akkor most nyilván olyanokat mondanék, hogy persze nem nehéz 872 oldalt íni úgy, hogy mindig mindenkiről pontosan tudjuk, hogy milyen színű és milyen anyagból készült ruhát per páncélt visel, milyen hímzésekkel a gallérján és egészen pontosan hogyan nézett ki a címere mind az ötszáz felsorakozó lovagnak, de nyilván csak az irigység beszél belőlem, mert én nem tudok ilyen sokat írni. Egy idő után mindenesetre szerintem rémesen idegesítő ez a sok leírás. Amúgy nem rossz könyv, legalábbis egy fantasy-hez képest nem. Nyilván nem szépirodalom és nyilván nem számítottam proust-i nyelvezetre. Az azonban egy határozottan érdekes koncepció, hogy az egyes eseményeket különböző szereplők nézőpontjából láthatjuk. Persze még érdekesebb lenne, ha esetleg ugyanazokat az eseményeket láthatnánk különböző nézőpontokból. A különböző nézőpontok szerencsére nem jelentenek különböző egyes szám első személyű elbeszéléseket. Sose szerettem az egyes szám első személyt, az túlságosan lecsökkenteni az írói eszközök tárházát, csak egy szálon futhat a cselekmény (már ha nem többen mesélnek E/1) és mindig csak egy szemszögből látjuk a dolgokat.

Ami engem nagyon meglepett, hogy az összes kölyök sokkal fiatalabb, mint azt a sorozat alapján gondoltam volna. Jó, persze nyilván nem lehet bemutatni, hogy Khal Drogo hogyan tesz a magáévá egy tizenhárom éves kislányt.

Visszatérve a sorozatról írt bejegyzésemben felvetett problematikára: Ned Stark pálfordulása itt sincs jobban kifejtve, mondhatni bántóan nincs kifejtve. Az egyik jelenetben Varys ugyan győzködi, hogy vallja be bűneit, de Ned mereven ragaszkodik az elveihez. A következő jelenetben meg önként magára vállalja a felségárulás vádját. Nekem nagyon hiányzik a kettő közé valami kis magyarázat. És egyébként meg sokkal... nemesebb lett volna Ned halála, ha nem fordít csak így hátat az elveinek. Na mindegy, nyilván túl idealista vagyok, és egyszerűen csak megtört a börtönben. Ami mondjuk nem igazán illik a karakteréhez.

Az azonban roppant szórakoztató, hogy olyan egzotikus hangzású nevek is előfordulnak a könyvben, mint Sandor meg Janos. Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást.

Ez a könyv nem szól semmiről. Sosem gondoltam volna, hogy meg lehet írni 130 oldalt (igazi pozitívum, hogy csak 130 oldalt) összefogó cselekmény nélkül, de Steinbecknek sikerült. A Kék öböl egy tengerbiológus (vagy valami olyasmi), egy maréknyi csavargó és néhány kurva mindennapjaiból egymás mellé rakott életképek összessége, amik csak úgy vannak. Néha úgy tűnik, hogy végre elindul valami cselekmény, de aztán mégsem. Néha teljesen felesleges, semmihez sem kapcsolódó mellékszálak tűnnek fel, majd maradnak abba befejezetlenül. Például a pocokról (vagy valami más rágcsálóról, nem emlékszem) szóló fejezet nálam azért erősen kiverte a biztosítékot. Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt gondolnám, hogy Steinbeck meghalt, miközben a Kék öbölt írta és sosem fejezte be és ez igazából csak valami monumentális műnek az eleje. De nem, ez maga a mű.

A könyv ennek ellenére azért nem teljesen élvezhetetlen, Steinbecknek sikerül elég erős hangulatot teremtenie, éppen olyat, mint az Édentől keletre-ben, ami pedig nagyon tetszett. Csak többet vártam. Vártam valami történetet, mert ezek az életérzés regények engem valahogy nem tudnak megfogni.

A Nyúlcipő után nyilván el kellett olvasnom a Nyúl-sorozat következő darabját, és hát, hát. A Nyúlcipő igazán lebilincselő olvasmány volt, a Nyúlketrec meg olyan... semmilyen. Egynek elment, de az előző résznek a nyomába sem ért. Csak mint a folytatások általában.

Maga a történet az első rész ismerete nélkül is érthető, bár van néhány utalás a vízbe fúlt csecsemőre és Nyúl Ruth-tal folytatott viszonyára. Több mint tíz év telt el a Nyúlcipő óta, azóta Harry és Janice szürke házasságában nem voltak azóta nagyobb döccenők. Most azonban Janice bonyolódik viszonyba egyik kollégájával. Harry-t ez különösebben nem is zavarja, felőle az asszony akár meg is tarthatná a szeretőjét, de Janice végül elköltözik otthonról. Egyébként az egész könyvre jellemző, hogy mindenki mindenkivel kefél, ha úgy tartja kedve, de ez a többieket a legkisebb mértékben sem zavarja, ami nekem kicsit meredek. A hatvanas évek Amerikája tényleg ennyire liberális?

Miután Janice lelépett, Harry számomra teljesen homályos okokból befogad egy tizennyolc éves lányt, Jillt, aki megszökött hazulról, majd rögtön utána egy Vietnámot megjárt feketét is, akit mellesleg kábítószerrel való visszaélésért köröz a rendőrség. Jill aztán szexel Harry-vel, szexel az afro-amerikaival és feltételezhetően szexel Harry tizenhárom éves fiával, Nelsonnal is, de jól van ez így. A kis kommuna a szomszédságnál azért kiveri a biztosítékot, és végül felgyújtják Nyúl házát. Jill bennég, a fekete lelép, Harry pedig végül kibékül a feleségével, akinek a viszonya éppen megfeneklett. Bájos kis történet, nyakon öntve jó adag politikával, vietnámi háborúval és faji előítélettel. Remélem, a következő rész jobb lesz.

Ódzkodtam ettől a könyvtől, végtére is ez egy háborús történet, márpedig én nem szeretem a háborús történeteket és nem olvasok háborús könyveket és nem nézek háborús filmeket. De ez nem az a klasszikus háborús történet. A háború persze mindvégig jelen van, ez adja az egésznek a keretét, de valahogy mindvégig a háttérben marad és nem olvashatunk konkrét hadműveletekről. Szerencsére. Leginkább talán a M.A.S.H.-hez tudnám hasonlítani, már csak a stílusa miatt is. Az egész történet - már ha beszélhetünk egyáltalán történetről, lévén nincs átfogó történet, csak egymás mellé helyezett, lazán kapcsolódó jelenetek - maga a tömény abszurditás, amely nyilvánvalóan tökéletesen szolgálja az író célját: bemutatni a háború értelmetlen és embertelen voltát.

A Für Elise után nagy elvárásokat támasztottam ezzel a könyvvel szemben. Ezekhez az elvárásokhoz képest viszont egyértelműen csalódás volt, még ha alapvetően nem is volt rossz. Nekem nagyon lányregény volt, kinőttem én már az ilyesmiből. Csupa iskolás történet a bentlakásos intézet szigorú falai között, csínytevések, tizenöt éves lányok, némi szolid kamaszos lázadás. A háború valamennyire végig jelen van, de az utolsó ötven oldalig egyáltalán nem hangsúlyos elem, csak valami távoli dolog, amiről nem nagyon beszélnek. Pedig határozottan jót tenne a történetnek, az utolsó ötven oldal például egészen izgalmasra sikerült. Nagy fordulatokat mondjuk a végkifejlet sem tartogatott. Nem, sem az nem volt meglepetés, hogy Kuncz Feri besúgó, sem az, hogy Abigél igazából Kőnig, mindkettő elég kiszámítható volt.

Maga a történet viszonylag egyszerű: Vitay Georginát az apja minden előzetes bejelentés nélkül intézetbe adja a fővárostól távol. Nem búcsúzhat el senkitől, el sem mondhatja senkinek, hol van. Az intézet merev szabályai elől szökni akar, de apja végül elmondja neki, hogy ő az ellenállás egyik vezetője, és azért kell az iskolában maradnia, hogy ne használhassák fel őt ellene. Jön egy csomó kislányos badarság, iskolai csínyek, tizenkettő egy tucat, blabla. Az ellenállás persze megbukik, a tábornokot elfogják, a katonaság pedig Gináért is jelentkezik. A helyi polgári ellenállás azonban kimenekíti az intézetből és hamis személyazonosság alatt biztonságba helyezi.

A regény legnagyobb problémája maga a főszereplő, Gina személyisége. Néha igazi elkényeztetett, idegesítő kis fruska, aztán minden átmenet nélkül éretten, felnőtthöz méltóan viselkedik. Rajongóan szerelmes Kuncz hadnagyba, de mikor Abigél megírja neki, hogy áruló és csak azért kezdett udvarolni neki, hogy a tábornok közelébe férkőzhessen, szó nélkül elhiszi. Nincs benne szerelmes csalódottság, csak félelem. Az ellenállás eszméjét két perc alatt magáévá teszi, holott az szöges ellentétben áll mindennel, amit addig tanult. Furcsa. Ellentmondásos. Átgondolatlan.

Összességében nem volt rossz, nem volt rossz, de lehetett volna ennél sokkal jobb is.

Hát, sok jót nem jelent, ha egy könyvről már akkor elkezdem írni a bejegyzést, amikor még a felénél sem tartok.

A könyv elején néhány matematikus különféle egyenletek segítségével megjósolja, hogy a Birodalom pontosan ötszáz év múlva össze fog omlani. Már ez okozott nálam némi fennakadást - matematikailag megjósolni. Ez ellen különösebben nem kívánnak tenni semmit, holott a jövő bevallottan megváltoztatható. Ehelyett nekiállnak megírni minden idők legmonumentálisabb remekművét, az Enciklopédia Galaktikát, ami a világmindenség összes felhalmozott tudását kívánja magába foglalni (érzek némi párhuzamot felvilágosodás korabeli francia enciklopédista barátainkkal), hogy ezzel lerövidítsék a Birodalom széthullását követő sötét középkort. A vállalkozáshoz sok sikert, művelt matematikusaink nem érzékelik, hogy ez alapból lehetetlen küldetés. (Azt meg csak úgy mellékesen jegyezném meg, hogy az Enciklopédiából idézett szócikkeknek abszolút semmi enciklopédikus jellege nincsen, hanem bő lére eresztett értelmetlen elbeszélések.) Az egész tudós pereputtyot átköltöztetik egy félreeső bolygóra. Kezdenénk megszokni az abszurd ötleteket és megismerni a szereplőket, de snitt, a következő jelenet ötven évvel később játszódik. A Birodalom tényleg kezd széthullani, what a surprise, az egymással vetélkedő új királyságok ellehetetlenítik az Alapítvány helyzetét. Kezdenénk megismerni a szereplőket és megérteni a történetet, de snitt, újabb évtizedek múlnak el nyomtalanul. És ez így megy egész a végéig. Amitől a könyv teljes mértékben elveszti regény jellegét, és lazán kapcsolódó elbeszélések füzérére hullik szét. De ez még nem is lenne akkora probléma, legyen, novelláskötetet is lehet olvasni. Ami engem sokkal jobban idegesített, hogy a lényeges dolgok mindig a köztes időszakban történnek, amiről nagyjából három mondatban értesülünk is, a megírt részekben pedig csak vég nélkül beszélnek és beszélnek arról, hogy mit csináltak / mit fognak csinálni, de igazából nem csinálnak semmit. Ettől az a benyomásom támadt, mintha egy ötvenes években készült sci-fi filmet néznék, amiben a technika nem teszi lehetővé, hogy látványos űrcsatákban legyen részünk és a kínos jelenetek elkerülése végett inkább nem is próbálkoznak gagyi makettekkel, hanem csak elmesélik, mi történt. Ami egy filmnél oké, de basszus, ez egy könyv, a papír elbírja mindazt a látványt, amit filmre vinni nem lehetett még akkoriban. De lehet, hogy Asimov képzelete is filmes eszközökkel működik. Mindenesetre időközben kiderül, hogy az egész enciklopédia dolog csak egy nagy humbug, Hari Seldon valami más egyéb rejtélyes cél érdekében rendezte a dolgokat úgy, ahogy. A rejtélyes célra feltehetőleg majd a trilógia további részeiben fény is derül, de én azt valószínűleg már nem fogom elolvasni.

A könyvből egyébként külön kedvencem az atomenergia nem leplezett propagandája és az az ötlet, hogy atommeghajtású háztartási gépek vannak mindenhol, vagyis van egy külön kis atomreaktor a sütőben, egy másik kis atomreaktor mellette a mosógépben, egy harmadik meg a hűtőszekrényben.

A bookline-os rendelésem még mindig nem érkezett meg, úgyhogy kénytelen voltam újabb időkitöltő olvasmányhoz folyamodni. Időkitöltésnek teljesen jó is volt ez a könyv. Amúgy nem vagyok tőle lenyűgözve. De legalább a rengeteg illusztráció miatt gyorsan lehet olvasni.

Igazából nincs történet, egy nagy road movie az egész arról, hogy Kilgore Trout hogyan jut el a Midland City-i művészeti fesztiválra, mindez megspékelve Trout science fiction könyveinek rövid összefoglalójával - ez egy-egy teljesen elborult ötletet takar, amikről fizikai képtelenség, hogy valaki két bekezdésnél többet írjon. Ezzel párhuzamosan tanúi lehetünk Dwayne Hoover megőrülésének és persze a végére a két szál szépen összefut és lesz nagy ámokfutás sok sérülttel.

A könyv egynek elment, legalább ezt is ki lehet húzni a listáról.

Vannak könyvek, amikkel szemben tele vagyok előítéletekkel. Különösen erős ez az előítélet minden olyasmivel szemben, ami elvileg vicces. Ezt például igazából el sem akartam olvasni, csak valamivel el kellett ütni az időt addig, amíg megérkezik a bookline-tól a rendelésem. Meg különben sem fair úgy ítéletet mondani, hogy a kezembe sem vettem. És teljesen igazságtalan is lett volna, mert ez a könyv igazából nem rossz. Persze azért attól távol áll, hogy ez legyen életem legjobb könyve és nem is nevettem hangosan az olvasása közben. Persze én még sose nevettem hangosan könyvön. Rejtő Jenőn se.

Vonnegut nyilvánvalóan beteg és a világról festett poszt-apokaliptikus víziója még betegebb, mikroszkopikus méretűre összezsugorított kínaiakkal, akiknek a belélegzése halálos, mesterséges nagycsaládokkal és pusztulással. Az egyetlen probléma, és ez azért nem csekély probléma, hogy a könyvnek nincs befejezése igazából. Vonnegut mintha ráunt volna a saját regényére, és három oldalban összecsapott valamit a végére, pedig nyugodtan folytathatta volna még a történetet.

Azt hiszem, végleg le kell számolnom az amerikai irodalommal kapcsolatos előítéleteimmel. Ez a könyv jó volt.

A Nyúlcipő nem az a fajta regény, amit az összetett és fordulatos történetért szeretne az ember. A cselekmény kiszámítható és pár mondatban el is mesélhető. Nyúl - Harry Angstrom - elhagyja terhes feleségét, aki nem mellesleg alkoholista, unatkozó háziasszony és borzasztóan idegesítő. Összeköltözik egy prostituálttal, azonban mikor megindul feleségénél a szülés, visszatér hozzá, de igazából nem változik semmi, a házasságuk továbbra is ugyanolyan lapos, mint volt. Két hét után ismét elhagyja, az asszony pedig részegen - a legtöbb értelmezés szerint véletlenül, de én azért ebben egyáltalán nem lennék biztos - vízbe fojtja a csecsemőt. A temetés után Nyúl vissza akar térni a szeretőjéhez, de mikor kiderül, hogy ő is terhes, ismét csak elmenekül a felelősség elől.

Updike stílusa viszont lebilincselő. Ezt a kevéske történetet is meg tudja úgy írni 300 oldalon, hogy egy pillanatig se unjam a könyvet. Lélektanilag viszont nem értek egyet a végkifejlettel. Gyakorlatilag mindenki Harryt hibáztatja a kislány haláláért, pedig ő ott sem volt. Szerintem Janice számára nem mentség az alkoholos befolyásoltság, az ivásra nem mentség az, hogy a férje otthagyta. Felnőtt, felelősségteljes anyaként kellene viselkednie, de fel sem fogja, hogy berúgott és nem képes a gyerekei ellátására. Harry érezhet lelkifurdalást, közvetve van is szerepe a csecsemő halálában, ez kétségtelen, de a gyilkos akkor is Janice marad. Ő viszont gyakorlatilag mindenkitől feloldozást kap tette alól.

Az Elemi részecskék fő cselekményszála nagyban hasonlít az Egy sziget lehetősége cselekményére. Mármint igazából nyilván fordítva, az Egy sziget lehetősége hasonlít erre, mert ezt előbb írta Houellebecq, csak én olvastam fordított sorrendben. Mindkettőben annak lehetünk tanúi, hogy hogyan fejlődik ki egy minden szempontból magasabb szinten álló, genetikailag tökéletesített, nem szexuális úton szaporodó emberi faj. Csak míg az Egy sziget lehetőségé-ben ennek mindvégig tudatában vagyunk, tulajdonképpen egy új ember szemszögéből látjuk az eseményeket, ő olvassa az egyik őse naplóját azokból az időkből, amikor a váltás megtörtént, addig az Elemi részecskék-ben az egész csak az utolsó oldalakon válik nyilvánvalóvá, ami azért egy elég ütős befejezés. Csak az előző 300 oldal ne lenne...

Bruno és Michel féltestvérek, hippi anyjuk mindkettejüket elhagyta és a nagymamák nevelték fel őket. Mármint két külön nagymama, két külön helyen. Mind a ketten teljesen alkalmatlanok az emberi kapcsolatokra. Bruno a szexualitásba menekül, vagyis inkább csak próbál, a nők folyton elutasítják, így jobbára a maszturbációiról olvashatunk, később orgiákban való részvételéről. Felemelő. Michel ezzel szemben a tudományba menekül és biokémikus lesz. Negyvenes éveikben mind a ketten megismerkednek egy-egy nővel, akivel viszonylag normális kapcsolatot sikerül kialakítani, de mindkét nőnél súlyos betegséget diagnosztizálnak, és mindketten öngyilkosok lesznek. Bruno ezután idegszanatóriumba kerül, Michel pedig megalkotja az elméleti alapjait a világ megváltásának megváltoztatásának az új emberi faj genetikai kódjának kidolgozásával, majd ő is öngyilkos lesz.

A Michelről szóló részek még érdekesek is, tele tudományos aprólékossággal megírt fejtegetéssel, de Bruno egy elviselhetetlen vadbarom, akit csakis és kizárólag a testi élvezet érdekel, és egy idő után rémesen fárasztó erről olvasni. A naturálisan leírt szexjeleneteken kívül egyébként nem találok semmiféle párhuzamot az Amerikai pszicho-val, bár a kritika nagyon erőlteti. Bruno és Michel is kétségkívül lelkileg sérültek, azért igen távol állnak Patrick Bateman aberráltságától. Még jó, különben még nagyobb szenvedés lett volna ez a könyv.

Még a kezembe sem vettem, de már biztos voltam benne, hogy utálni fogom ezt a könyvet. Mert ez egy olyan könyv, amit mindenkinek muszáj elolvasnia. És a legtöbb ilyen agyonhájpolt kultkönyv - egyszerűen szar. Legutóbb mikor ilyet olvastam - Kerouactól az Úton - ugyanez volt. Mindenki ódákat zengett róla, hogy ez milyen jó, egy életérzés és a könyvek non plus ultrája. És erre mit kaptam? Egy életérzést, igen, de milyet? Pénz nélkül utazgatni össze-vissza, minden cél nélkül, és azt hinni róla, hogy ez a szabadság - micsoda baromság, én ezzel nem tudok azonosulni, távolabb nem is állhatna semmi az értékrendemtől.

És a Zabhegyezőt pont ugyanennyire nem tudom átérezni. És akkor se tudtam volna, ha tíz évvel ezelőtt olvasom.

Először is a stílus. Végig nagyon idegesítő volt, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a tinik akár az 50-es években is így beszéltek volna. Ez tipikusan az, amikor egy felnőtt ember próbálja utánozni, ahogy a tinik beszélnek, de igazából még élő tinit nem látott öt méternél közelebbről és ettől erőltetett és mesterkélt lesz az egész. Nagyjából a tizedik oldal után azt éreztem, hogy ha még egyszer azt kell olvasnom, hogy "meg minden", akkor gyilkos indulatok fognak elszabadulni bennem. Ez persze végül mégsem következett be, mert nincs energiám gyilkos indulatokra három soronként. De legyünk engedékenyek, tegyük fel, hogy a béna szóhasználat és a béna stílus csak a fordító hibája és eredetiben mindez nagyon kúlan hangzik.

Na de a történet. Holden Caulfieldot, az elkényeztetett, sznob amerikai tinédzsert már a negyedik iskolából rúgják ki. Három nappal az utolsó tanítási nap előtt elszökik az iskolából, és ahelyett hogy hazamenne, nagyrészt az utcán csövezik. Az egész történetet E/1 meséli el, miután ismeretlen okokból idegszanatóriumba került. És persze, életérzés, meg nem értettség és a társadalmi konformizus elleni lázadás, blablabla. (Mellesleg neki is fixa ideája, hogy majd csak úgy minden nélkül, pénz nélkül autóstoppal nekivág a Nyugatnak, ez biztos valami nagyon amerikai dolog lehet.) Holden egész egyszerűen a velejéig unszimpatikus (ez egy létező szó és punktum), a nyüglődése idegesítő és unalmas. Szerintem nem kúl dolog az embernek sorban kirúgatnia magát minden iskolából, láncdohányozni és rövid idő alatt rengeteg pénzt elverni értelmetlen dolgokra, de megint csak nyilván az én értékrendemmel van a probléma, és ez egy annyira nagyszerű és követendő példa, hogy akár kötelező olvasmányként is a tizenévesek kezébe lehetne adni. Sajnálom, de én ebben nem látom az irodalmi értéket. Akkor sem, ha 50-es években nagy durranás volt.

Jó könyv volt, sötét hangulatú, de jó.

A hangsúly egyértelműen nem a cselekményen van, sokkal inkább az atmoszférán. Cselekmény egyébként sincs sok: a tizenhét éves Fiú (mellesleg nekem a regény végéig kicsit kérdőjel maradt, hogy hogyan sikerült elfogadtatnia magát bandavezérként) elkövet egy gyilkosságot (az okok megint csak homályosak, rivalizálás a bandák között), majd mindent megtesz azért, hogy eltussolja az ügyet (újabb gyilkosság, feleségül veszi a lányt, aki tanúskodhatna), mert noha a rendőrség lezárta az ügyet azzal, hogy Hale természetes halállal halt meg, Ida Arnold, merő kalandvágyból és mert az úgy helyes, nyomozni kezd. A történet nagyjából végig megtartja ezt a két szálat (a Fiú sötét mesterkedései és Ida szimatolása, bár időnként egy-egy mellékszereplő is középpontba kerül egy fejezet erejéig) és így a két ellentétes pólust. A Fiú világa sötét és koszos, az alvilág nyomora és bűne hatja át, míg Idáé maga a tobzódó életöröm. A két főszereplő közül nekem mégis a Fiú volt szimpatikusabb, inkább vele azonosultam (nyilván, mert pszichopata vagyok én is), az ő motivációi voltak érthetőbbek, bár mindvégig azon szurkoltam, hogy ébredjen fel benne valami emberi érzés, szeressen bele mégiscsak Rose-ba, noha ez nyilván nem illett volna bele a regény hangulatába.

Gengszerfilm könyvben, plusz egy tizenhét éves fiú beteg lélekrajza.